Banktitkok és adócsalók

Már a bölcs Kádár János is megmondta, hogy a nálunk jelentkező problémák nyugatról „gyűrűztek be”. Milyen igaza volt ebben is a Szent István és Mátyás király után „harmadik legnagyobb magyarnak” (közvélemény-kutatási eredmény), gondolhatja, aki egy időben olvassa prominens német személyiségek adócsalásainak gazdag történetét Simon Gábornak, az MSZP volt alelnökének lebukásával. Kádár logikája szerint őt is a nyugatról begyűrűző adócsalási hullám kapta el, amikor kimentette millióit a magyar adóhivatal elől Ausztriába. Való igaz, az adócsalásnak elterjedt kultusza van Nyugaton. De ott gyakran prominens személyiségek is lebuknak miatta. Nálunk viszont Simon Gábor esete ritkaságszámba megy. Ó, nem azért, mert „ott fent” nem csalnak adót, hanem mert esetükben ez nem derül ki. Vagy ha mégis, annak nincs büntetőjogi következménye.

A szent Alice

Érdemes felidézni néhány konkrét németországi esetet, hogy lássuk, milyen társadalmi osztályokhoz tartozó személyek követtek el adócsalást, és mi lett tettük következménye. Az elkövetők közös vonása, hogy mindegyik vagyonos, nem szorul adócsalásra. Ami társadalmi hovatartozásukat illeti, van köztük két politikus. Helmut Linssen, a CDU pénztárosa, korábban pénzügyminiszter egy tartományi kormányban. Ő kereken nyolcszázezer eurót vándoroltatott a német adóhivatal elől Luxemburgon, a Bahamákon át Panamáig. Lebukásának történetén nevet ma az egész ország. Ugyanis pénzügyminiszter korában ő vásárolta meg kormánya számára négymillió euróért azt a CD-t, amelyen több száz adócsaló adatai szerepeltek, köztük az övé is. Ezt ő akkor persze nem tudta. Amint ügye kiderült, azonnal lemondott a párt pénztárosi tisztségéről. Bírósági tárgyalás vár rá, akár tíz év börtönre is ítélhetik.

A másik politikus a szociáldemokrata André Schmitz berlini kulturális szenátor, Klaus Wowereit főpolgármester bizalmasa. Ő félmillió eurót mentett át Svájcba. Amikor ez kiderült, szintén lemondott, rá is bírósági tárgyalás vár. Pénz- és felfüggesztett börtönbüntetéssel számolhat.

Legnagyobb feltűnést és osztatlan kárörömöt a feminista Alice Schwarzer lebukása váltott ki a társadalomban. Schwarzer harminc éven át támadta a német macsó társadalmat (teljes joggal). Tévéműsorok állandó vendége volt. A szerkesztők biztosak lehettek abban, hogy éles nyelve, szellemes érvelése életet visz a műsorba. Nyilvános fellépéseivel és feminista folyóiratával, az Emmával sokak szemében erkölcsi instanciává küzdötte fel magát. Agresszív stílusával, nyomulásával azonban egyre több ellenszenvet váltott ki. A „szent Alice” „a társadalmi erkölcsiség védőbástyájának” nevezte magát. Kijelentette, hogy „cselekedeteim motorja az erkölcs és igazság”.

És most feljelentést tett önmaga ellen, hogy húsz éven át nem adózott svájci bankszámlán lévő pénze után. Az összeg nem ismert, de végleges bírósági döntésig óvadékként előre kifizetett kettőszázezer eurót. Védekezése, hogy azért vitte Svájcba a pénzét, mert Németországban üldözték, és attól félt, hogy kivándorlásra kényszerül, egyszerűen nem igaz. Nem őt üldözték, hanem ő üldözött olyanokat, akikről azt gondolta, „megérdemlik, hogy erkölcsileg megsemmisítsem őket”. Kétségtelen, hogy Schwarzer kezdetben sokat tett a nők egyenjogúsításáért. Volt idő, amikor Németországban ő volt az egyszemélyes feminista mozgalom. De magatartásával és adócsalásával teljesen eljátszotta erkölcsi hitelét. Elképzelem most a kocsmai törzsasztalok macsóinak röhögését: „Na látjátok, a szent asszony, aki csúnya is, meleg is, civilben adócsaló!”

A másik nagy feltűnést keltett adócsalási ügy Uli Hoeneß, az FC Bayern elnöke nevéhez fűződik. Ellentétben Schwarzerrel, őt a társadalom nagy része sajnálja. Ügyében még Merkel kancellár asszony is nyilatkozott, hogy csalódást okozott neki a szociális beállítottságáról ismert Hoeneß adóügye. Valóban. A nyers modorú hentesmester családjából származó, angolnyelv-tanári diplomás, magát milliárdosig felküzdő egykori válogatott labdarúgó, ma klubelnök nemcsak arról híres, hogy segíti bajba jutott korábbi csapattársait (két éven át fizette az alkoholistává lett hajdani „bombázó”, máig gólkirály Gerd Müller elvonókúráját), hanem bőkezű adakozónak ismerik árvaházak, a Vöröskereszt és más szociális intézmények is.

Erkölcsi nullák

Ez az egyik arca. A másik, hogy a vád szerint csaknem egymilliárd eurót rejtett el svájci bankszámlákon az adóhivatal elől. Hoeneß önfeljelentést tett, de megkésve, mert az adóhatóság már nyomozott ügyében. Átmenetileg őrizetbe vették, ám ötmillió euró óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Aztán kifizetett három és fél millió adóhátralékot. Ha a jövő hónapban kezdődő bírósági tárgyalásán bűnösnek találják, és nem veszik figyelembe az enyhítő körülményeket, a pillanatnyilag a világ legjobb labdarúgócsapatának klubelnöke börtöncellában nézi majd televízión az FC Bayern mérkőzéseit.

Feltűnő, hogy az adócsalók – és nem csak a példaként említettek – jómódú emberek. Vannak köztük nagy tekintélyű értelmiségiek is, mint a Die Zeit volt főszerkesztője és társkiadója, Theo Sommer. És adócsaló a német posta korábbi vezérigazgatója, Klaus Zumwinkel is, aki általános vélemény szerint az ország legzseniálisabb menedzsere volt. Olyan emberek, akiknek tudniuk kellett, hogy tettükkel kockára teszik karrierjüket, társadalmi státusukat, tekintélyüket. Mégis csaltak.

Külön kategória a hirtelen meggazdagodott sportolóké. Boris Becker egykori zseniális teniszező, ma erkölcsi nulla, csaknem kétmillió eurót vitt Monacóba, és ezért félmilliós büntetést fizetett. Szerencséje volt, mert az ő esetében még nem volt érvényben a mostanra megszigorított törvény, amely szerint két évet kellett volna börtönben töltenie. A másik nagy német teniszsztár azzal úszta meg a büntetést, hogy apja – egy személyben trénere és menedzsere – magára vállalta negyvenkét millió márka eltitkolását az adóhivatal elől. Büntetése tizenkét millió márka és három év börtön volt.

Lovagias ügy?

Az adócsalók elsődleges szempontja, hogy tettük ne derüljön ki. Ennek valószínűségét ma már csökkenti az adó-CD-k megjelenése a piacon. Svájci és luxemburgi bankok munkatársai titokban CD-re másolták német ügyfeleik adatait (név, cím, összeg), és a több ezer nevet tartalmazó CD-t felajánlották vásárlásra német tartományi kormányoknak. Kezdeti tartózkodás után (hiszen illegálisan szerzett adatokról volt szó) több kormány megvette a CD-ket. Áruk négy- és tízmillió euró között ingadozik. Az így megszerzett adatok hitelesnek bizonyultak, és kiterjedt rendőrségi akciókat, súlyos büntetéssel végződő bírósági eljárások sorát váltották ki. Emiatt pánik tört ki a pénzüket külföldi bankokba menekítő németek között. Senki sem tudta, hogy az ő neve is szerepel-e a CD-n. Ugrásszerűen megnőtt az önfeljelentők száma. A törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy aki ellen még nem kezdődött vizsgálat, feljelentheti önmagát. Ebben az esetben csak a kérdéses összeg utáni adót kell megfizetnie, megúszható az adócsalás miatti pénz- vagy börtönbüntetés. Az adó-CD-k megjelenése óta mintegy hatvanezerre (!) nőtt az önfeljelentők száma.

Ám jogilag az önfeljelentés elfogadásánál is aggályosabb az adó-CD ügye. A CD adatait lopták a banktól. A német állam tehát lopott anyagot vásárol, és ezzel elvben orgazdává válik. Ezzel szemben inkább cinikus, mint jogszerű az a pénzügyminisztériumok által hallgatólagosan képviselt felfogás, hogy „a teli államkassza jobb, mint a teli börtönök”. A mostani helyzeten sürgősen változtatni kell, mondja Thomas Fischer professzor, a legfelső bíróság büntetőtanácsának elnöke. Szerinte emelni kell a büntetés mértékét, csökkenteni az elévülés határidejét és a börtönbüntetés felfüggesztésének feltételeit. A berlini kormány pedig tárgyalásokat folytat olyan országokkal, amelyek bankjai befogadják a német állampolgárok pénzét. A cél az, hogy a bankok közöljék a német adóügyi szervekkel német ügyfeleik névsorát. Ezt a bankok a banktitokra való hivatkozással eddig megtagadták. Az utóbbi botrányok nyomán azonban Svájccal és Luxemburggal már született ilyen egyezmény. (Schäuble pénzügyminiszter: „A banktitok nem emberi jog.”)

Szociológusok szerint azonban az ilyen intézkedések nem jelentenek lényeges változást az adótörvények betartása terén. A társadalom mentalitásának változására lenne szükség. Már a németek is elfelejtették a klasszikus porosz mondást, hogy „a tisztességes polgár naponta mossa a fogát, és amikor esedékes, befizeti az adót”, de a közvélemény ma sem lovagias ügynek, hanem bűntettnek tekinti az adócsalást. A társadalmi konszenzus értelmében ezért minden szinten, gazdagok és kevésbé tehetősek esetében egyformán büntetés jár. Nem így nálunk, ahol az adócsalás egyfajta polgárjogot nyert. Általános felfogás szerint lehetőségeinek megfelelően mindenki csal adót. Nem a pénz külföldre menekítése a jellemző, hanem a mindennapos feketemunka, fekete szolgáltatások. Senkinek sincs lelkifurdalása, hogy ezzel megkárosítja a társadalmat, tehát a szomszédját, baráti körének tagjait is. Abból indul ki, hogy ők is ezt teszik ővele.

A magyar úzus

A másik különbség a német és magyar gyakorlat között a média és a jogszolgáltatás magatartása. Ott általában a sajtó leplezi le prominens személyek adócsalásait, és – politikai irányultságától, világnézetétől függetlenül – nyilvánosságra hozza azokat. Az igazságügyi szervek pedig – ugyancsak az érintett személy párthovatartozásától függetlenül – eljárnak. Felmentenek vagy büntetnek. Nálunk csak a média kis része dolgozik így. Naponta számol be ugyan kormánypárti vagy a kormánnyal szemben lojális személyek, vállalatok törvényellenes előnyökhöz juttatásáról, amely ügyekben akár a miniszterelnök családja és közvetlen környezete is érintett. A 168 Óra például évek óta minden számában felteszi a kérdést, hogy kicsoda Josip Tot és Kaya Ibrahim. A kérdésekre azonban az illetékes szervek nem válaszolnak. Legfeljebb Polt Péter legfőbb ügyész állapítja meg, hogy nem történt bűncselekmény, és nem emel vádat. A társadalom pedig elfásult. Nagy részéhez el sem jut az állami korrupció híre, mert a döntő többségében kormánypárti média formálja véleményét. Csak kis pártok tüntetnek néha kivételesen kedvezményezett nagyvállalatok kapujában, ám a társadalom nagy része csendben marad, és intézi a saját kis csalásait.