Balkáni álmodozó

- Filmjeiben nincs igazán nagyívű karakterfejlődés. Mindenki olyan, amilyen, és olyan is marad. Üzenete ez az életművének?

– A művészet lényege a szerkezet: miként strukturáljuk az életanyagot vagy narratívát, amellyel dolgozunk. Kétségtelen: nálam a szituációk csak részben hatnak a figuráim belső világára. Ugyanis hiszem: az emberben igazán nagy változás nem zajlik. Mert a sorsunk változatlan. Ezt Csehovtól tanultam, az egzisztencialista drámaírás atyjától. Színműveit és novelláit a végzet érzése és a jellem változatlansága uralja.

- Ön legutóbb Maradonáról készített portréfilmet. Meglepő váltás korábbi témáihoz képest. Mi motiválta – túl a futballimádatán?

– Egy spanyol producer keresett meg az ötlettel, én meg kapásból igent mondtam. Forgatókönyv nélkül vágtunk bele a munkába. Pontosan tudtam, hogy filmjeim eddigi karaktereitől egészen eltér Maradona habitusa: ő erős, szívós fazon, aki tíz kemény éven van túl. S bár néha igencsak faragatlan, és durván bánik az emberekkel, érzésem szerint csupán álcaként használja az arroganciáját. Miközben remek humorérzéke is van.

- Emlékszem, a cannes-i bemutatón a kritikusok egoistának minősítették önt, amiért saját magát is beleszőtte a filmbe.

– Pedig csak kényszerből tettem: nem volt annyi interjúfelvételem Maradonával, amennyi kiadott volna egy másfél órás filmet. Sőt, eleinte még az sem volt bizonyos, hogy egyáltalán szóba áll velem. Úgy loholtam utána, mint egy lesifotós. Ami csak jót tett, mert nem a „legjobb haver” szemszögéből néztem. Aztán nagy nehezen összejött egy mélyinterjú, amelyben végre megnyílt. Láttam őt, amikor könnyekre fakadt tévés beszélgetésekben, de azok nem voltak igazi sós könnyek. Nekem őszintén beszélt a szenvedélybetegségéről és arról, mi mindenre lehetett volna még képes, ha nem kezd drogozni. Sokan mondták, hogy a film megváltoztatta a Maradonáról bennük élő képet. Amúgy a cannes-i premieren szemtanúja lehettem, hogyan tér vissza ő maga az életbe.

- De azért kissé ironizált azon, hogy egyesek – a szó szoros értelmében – védőszentként istenítik őt.

– Igaz, távolságtartással kezeltem ezt. Persze Maradona felkenése „védőszentté” azt is jelzi: a világ számos táján milyen erős az igény arra, hogy teljes hittel és elszántsággal kövessenek egy vezért. Ha Maradona ötszáz évvel ezelőtt születik, sámán lehetett volna. Ám ő maga sosem élt vissza „sámánisztikus hatalmával”.

- Egyszer azt mondta: a filmkészítés közel áll a hadviseléshez. Mennyiben?

– A forgatáson nincs demokrácia. Ellenkezőleg: a rendezőnek tábornokként kell vezényelnie az embereket. Ukázokat osztogatva. Ha kiengedi az irányítást a kezéből, ha demokratizálja a filmkészítés folyamatát, tönkreteszi a művet. Másrészt: a rendező személyiségében is kell lennie valami sámánisztikusságnak, hogy a többiek valóban kövessék. Ez alkotórésze a művészetnek. Amikor megkérdezik tőlem, mi inspirál, mindig azt szoktam mondani: egy nap Szerbiában vagy épp Szíciliában sokkal izgalmasabb, mint egy egész év Svájcban. Ahol a társadalom szövetében nincs ismeretlen elem. Márpedig minden igazán jó filmben van valami misztérium, amelynek az értelméhez nem tudunk teljesen közelférkőzni. Az emberiség titkainak fürkészése ösztökél bennünket arra, hogy újra és újra kérdéseket tegyünk fel. Például Hollywoodban azért sem dolgozom, mert ott elkényelmesedve érezném magam. S kényelemből nem születik művészet.

- Ugyanakkor gyakran idézi a hetvenes éveket, amikor szárnyalt az amerikai független film.

– Azokra az évekre a vietnami háborút ellenző mozgalom meg a Nixon-botrány nyomta rá a bélyegét. És valóban, imádtam az akkori amerikai független filmeket: Madárijesztő, Magánbeszélgetés, Öt könnyű darab, Aljas utcák. Diák voltam abban az időben, és arra vágytam, hogy New Yorkban legyek egzisztencialista filmes. Ma ez lehetetlenség volna – pedig én még e régi filmekhez képest is kisebb büdzsékből forgatok. De az olyan „törvényen kívüli” filmes, mint amilyen Jim Jarmusch – aki csak és kizárólag a saját törvényeinek engedelmeskedik –, egyre ritkább szerzet. Közhelyszámba megy: manapság bárkit híressé tehet a média anélkül, hogy az illető valami épkézláb teljesítményt felmutatna. Hollywood egyre nagyobb filmcsomagokkal és szuperhősökkel – pókemberekkel, vasemberekkel, egyebekkel – eltereli az ember gondolkodását a legfőbb egzisztenciális kérdésekről. Persze ennél a felszínességnél lényegesen kritikusabbnak tartom, hogy nem a „szerzőség” áll a középpontban.

- Ezt hogy érti?

– A hetvenes években az emberek a Rolling Stones új albumáért álltak sorba. Ma az új iPodért, „akármiPadért”! Ezeket a termékeket mutatjuk fel „bizonyítékául” annak, milyen fejlett a civilizációnk. Nem akarok pesszimistának tűnni, sem azt mondogatni nosztalgikusan: „Bezzeg a régi szép időkben...” Mert nem volt jobb akkor. De más volt. Mindenesetre bizakodom: ha ez a technológiamánia egyszer véget ér, ismét összegyűlhetnek az emberek a moziban.

- Elköltözött szülőföldjéről, Boszniából. Most hol él?

– Szerbiában, egy nemzeti park kellős közepén, egy hegytetőn. A faluban létrehoztam egy nemzetközi fesztivált, hogy bátorítsam a fiatal filmeseket. Lehetőséget adok nekik, hogy megismerjék egymást. Közben két filmen is dolgozom. Az egyiket – Hideg víz a címe – zsidó ember írta, és két palesztinról szól. A másik Pancho Villáról, a mexikói Robin Hoodról, aki útonállóból lett forradalmár. Johnny Depp kelti majd életre. Johnny két évtizede jó barátom: látta A cigányok idejét, s nagyon megérintette. Aztán felkértem az Arizonai álmodozó főszerepére. A Pancho Villa-film költségvetésének már majdnem a felét előteremtettük úgy, hogy előre, „lábon eladtuk” a forgalmazási jogokat. Holott csak két év múlva lesz kész a mozi. Paradox módon a másik film tizedannyiba sem kerül, mégis csak nagy nehézségek árán tudok összekaparni rá némi pénzt. Ilyen időket élünk.