Az özönvíz másnapja

Ez idő szerint csak becsléseink vannak az özönvíz okozta károkról. Az bizonyos, hogy az Indus folyó – amely a pakisztániaknak normális körülmények között annyit jelent, mint a Nílus az egyiptomiaknak – szélességben egy kilométerről 25 (!) kilométerre dagadt, és mindent elsöpört, amit az útjában talált. Júniusban az ország rizstermesztői még attól féltek, hogy nem lesz elég vizük – az ország vízkészletének 90-95 százaléka a mezőgazdaságot „szolgálja” –, augusztusra a termőföldekből iszonyatos mennyiség, 700 ezer hektár semmisült meg az árvízben. Mindenekelőtt a gazdag Pandzsáb tartományban, amely az agrárium „szíve”.

A 180 millió ember lakta nagy országban emellett „legalább” 14 millió, de talán 20 millió főt érintett közvetve vagy közvetlenül a katasztrófa. Milliós tételben lehet mérni azoknak a számát, akik fedél nélkül maradtak, s ma táborokban, ideiglenes menhelynek berendezett közösségi épületekben vagy épp a szabad ég alatt, magukkal hurcolt állataik tőszomszédságában tengetik napjaikat – általában megfelelő mennyiségű ivóvíz, élelem és gyógyszer nélkül. Azt, hogy a legészakibb – Afganisztánnal szomszédos, terrorizmussal erősen fertőzött – tartományoktól délre, az Indus folyása mentén hány út, híd, víz- és villanyvezeték, öntözőcsatorna stb. semmisült meg, arról még csak becslések sincsenek, legföljebb lesznek, ha a víz majd levonul.

A halottak számát mindenesetre becsülik: több ezerre.

Maga a pakisztáni állam katasztrófaelhárításban tökéletes csődöt mondott. Az egyébként jól szervezettnek mondható hadsereg csak embermentésben és kitelepítésben jeleskedett; amit alapjában elvártak volna tőle, hogy tudniillik segélyeket oszt, abban nem. A nagy nemzetközi tévéállomások esti híradóiban a heteken át vezető hírnek számító pakisztáni tragédia „epicentrumában” egyfolytában a szenvedő emberek panaszai álltak. Nincs élelem, nincs ivóvíz, nincs menedék. Szó, mi szó, szörnyű volt látni, hogy emberek tömegei vetik magukat egymást letaposva a helikopterekről alkalmilag ledobott segélycsomagok után, hol (még virágzó) termőföldeken, hol táborok sikátoraiban, hol folyómellékeken.

Kicsit kínos, hogy Zardari elnök éppen akkor bonyolított le viziteket Franciaországban és Nagy-Britanniában, amikor a tragédia beütött, és éppen a saját tulajdonában levő normandiai kastély felé helikopterezett, amikor honfitársainak milliói az életben maradásukért kezdtek el reszketni. Miniszterelnöke, Gilani sem volt képes többel hozzájárulni a hangulat csillapításához, mint azzal, hogy lemondta a függetlenség napján, augusztus 14-én szokásos tűzijátékot. Napokon belül világossá lett, hogy az egyébként önmagára oly büszke, atomfegyverrel (is) rendelkező ország csak a külvilág kegyelméből képes vagy lesz képes sok millió ember számára a közönséges túlélést biztosítani. Mindenesetre Barack Obama az ünnepen arról biztosította a pakisztániakat, hogy az Egyesült Államok rendíthetetlenül mellettük áll, bármit jelentsen is ez.

Merthogy Iszlámábádban egyre hangosabban suttognak arról, amiben az ország múltja amúgy is bővelkedik: az elnök meg a miniszterelnök helyett vegye kezébe megint a hadsereg az ország irányítását. Pakisztánnak eddig bőségesen kijutott katona diktátorokból; polgári vezetőit vagy kivégezték, vagy meggyilkolták, vagy elűzték. A politikai csillagállás ma sem kedvez az egyébként is labilis, törékeny, laikus nemzeti pártoknak. A fejükre olvasható, hogy egy hirtelen jött válsággal semmit sem tudnak kezdeni. Önerő helyett az ENSZ-nél kell kalapozniuk azért, hogy – az államot valamennyire is a víz felszínén tartó IMF-kölcsönnel – kihúzzák a fejüket a (valóban váratlan) hurokból.

A pakisztáni kormány tehetetlensége azonban nem magánügy. Hihetetlenül súlyos geopolitikai konzekvenciái lehetnek. A térségi politikának van ugyanis egy alapképlete: ha Pakisztán nem számol le a területén megtelepedett, az Al-Káidához húzó iszlamista szélsőségesekkel – amelyek szövetségben vannak természetesen az afganisztáni tálibokkal, sőt a sajátjaikat exportálják a határon túlra –, akkor az Egyesült Államok keresztet vethet egész afganisztáni stratégiájára. Márpedig azt látjuk, hogy ahol az iszlámábádi kormány nem oszt segélyt, ott osztanak az iszlamista, magukat jótékonyságinak álcázó szervezetek (lásd még a gázai Hamasz vagy a libanoni Hezbollah példáját). Ahol a lakosság dühe a kormány felé áramlik, ott ebből az iszlamisták húznak hasznot. Akiknek más álmuk sincsen, mint hogy „ráverjék” az ország minden baját a világi rendszerre. Teljesen mindegy, miről van szó.

Amikor a pakisztáni hadsereg kifüstölte az Al-Káida-híveket az ország északnyugati tartományaiból, a központi hatalom leggyöngébb láncszemeiből, kétmillió ember vált otthontalanná, szerencsétlen menekültté. Amikor most az áradás ugyanezekre a körzetekre csapott le elsőnek, megint ugyanők szenvedtek. Nyilván elegük van mindenből, de legfőképp azt látják, hogy vagy a központi kormány agresszivitása, vagy a tehetetlensége folytán éri el őket a rossz sors. Hajdanán, tíz évvel ezelőtt ugyanebben a „csak legyen már vége” szellemben fogadták el az afgánok a rettenetes tálib uralmat.

Mindezzel nem kívánok kevesebbet mondani, mint azt, hogy a pakisztáni természeti csapás politikai csapás is egyben. Nagyon naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne föltételezze: az országban mindenütt jelen levő iszlamista szélsőségesek – akiknek a nevéhez az áradást megelőzően is gyilkos merényletek egész sora tapadt – ne folytatnák művüket kettőzött erővel. Számukra elfogadhatatlan, hogy 2008 óta Pakisztánban világias politikai pártok uralkodnak. A rendszert magát akarják lerombolni. Noha ehhez erejük nincsen – ez már csak az összefonódó bürokratikus és katonai elit privilégiumai miatt is kizárt –, szenvtelenül építhetnek ennek az oligarchák által uralt országnak a minden téren tapasztalható belső megosztottságára. Annyit rombolhatnak, amennyit csak akarnak – van hozzá támogatottság a minden jólétből kirekesztett, most már triplán szenvedő kisemberek tömegében.

E hasábokon nem először mondjuk el: Pakisztán a világ legveszedelmesebb országa. Ennek nemcsak az atombomba birtoklása, nemcsak az atomtitok kiárusítása, nemcsak a javíthatatlan politikai instabilitás az oka, hanem az a bizonyos „átjárás”, amely az iszlamisták és a hadsereg titkos (hírszerző, elhárító) szervezetei között tapasztalható évtizedek óta. Aminek az oka egyszerűen: India. A pakisztáni államrezon, amelynek őrzője a hadsereg, bázisában is, eresztékeiben is India meggyöngítésének szándékára épül. 1947 óta egyetlen olyan kormánya sem volt Pakisztánnak, amely erőforrásait ne az India-ellenesség irányába terelte volna.

Pár éve ugyan a felszínen béke és barátság van kettejük között, de az Indiát ért iszlamista terrormerényletek sorozata mögött rendre a pakisztáni titkosszolgálatok árnyképe vetül föl. Innen az a bizonyos „átjárás”, amely a jelenlegi viszonyok közepette akár a határokon messze átnyúló apokalipszist is szülhet.