Az álom ára – Neymar és a halott stadion
Az összeg rekord: az eddigi legdrágább játékos kevesebb mint feleennyibe került. Neymar évi 30 millió eurót fog keresni öt éven keresztül. Ha beleszámoljuk a járulékos költségeket (például az elképesztő közvetítői díjakat), akkor az üzlet mintegy félmilliárd eurót mozgatott meg. Az „évszázad igazolása”, ahogy a hazafias lelkesedéstől a dolog árnyoldalait szemrevételezni nem képes francia sportújságírók diadalittasan lelkendeznek, alighanem bizonyos értelemben tényleg új korszakot jelent a labdarúgás történetében.
Van abban valami szimbolikus, hogy mindezt a Paris Saint-Germain tette meg. Ez az igen szerény múltú klub ugyanis igazi elefánt a procelánboltban. Vagyis ideális a korunk hőse szerepre.
Talán „a világ legfontosabb semmisége”, vagyis a futball iránt kevéssé érdeklődő olvasóink is tudnak arról, hogy néhány éve a katari Qatar Investment Authority (azaz tulajdonképpen a katari tulajdonviszonyok feudális jellemzői miatt: maga a katari állam) megvásárolta a Paris Saint-Germain futballklubot. Ezzel a PSG a világ egyik leggazdagabb klubjává vált: a kapitalizmus élcsapatának számító modern futball egyik fontos helyszínévé.
A PSG esete csak a jéghegy csúcsa: az utóbbi egy évtizedben a katari állam (névleg ez a fenti befektetési alap, ami tulajdonképpen az emír személyes tulajdona) több száz milliárd dollár értékben vásárolt be lényegében mindenből a nemzetközi piacokon. Franciaország azonban még mindig a luxus és a presztízs országa – ez az, amit Katar a leginkább keres. Se vége, se hossza a befektetéseiknek az országban: a híres Printemps áruház vagy a Total és az LMVH luxusipari cég egy része éppúgy közéjük tartozik, mint számos médiavállalkozás, a longchamps-i lóverseny, valamint a luxusszállodaként üzemelő paloták.
Neymar fotózáson a párizsi Parc des Princes stadionban 2017. augusztus 4-én Fotó: MTI/EPA/Christophe Petit Tesson)
A politika sem marad ki mindebből: Dohában bal- és jobboldali francia politikusok heti rendszerességgel fordulnak meg, Sarkozy és Hollande is a lehető legbarátságosabb módon fogadta a katari emírt. Az „emberi jogok hazája”, ahogy a franciák szeretik országukat nevezni, a lehető legkevésbé törődik azzal, hogy milyen ország is valójában a katari emirátus. A mostani elnök melegen gratulált Neymar leigazolásához, és hát ne is legyenek illúzióink: Emmanuel Macron gaulle-istább még elődeinél is. Csakhogy De Gaulle számára még a gloire volt fontos, Macronnak viszont, úgy tűnik, a Putyinhoz vagy Trumphoz való viszonyában például már csak a személyes presztízse számít.
Katar számára a francia kapcsolat igen fontos: az emirátus részben Párizsban vásárolja meg ennek a feudális államnak a fennmaradását, biztonságát és függetlenségét. Katar úgy gondolja, hogy mindennek van ára, minden megvásárolható. És ebben nem is téved oly nagyon.
Az emirátus mindent megvesz, ami sokba kerül, köze van a luxusiparhoz, a divathoz, a divatos művészetekhez – és éppen ezért presztízst ad. Azaz azt teszik, amit az újgazdagok már évszázadok óta. Nevet, presztízst, befolyást vesznek pénzért. Nincs ebben alapvetően semmi, persze azért sokak szemét csípi, hogy Katarban milyen a nők helyzete, az ország politikai-társadalmi rendszere, miként bánnak arrafelé a vendégmunkásokkal, és vannak, akik azon is elgondolkodnak, hogy a radikális iszlám, esetleg a terrorizmus finanszírozásában mennyi is a katari pénz. Nem véletlen, hogy a párizsiak iránt „lángoló szeretetet” érző korzikai Bastia-szurkolók a Charlie Hebdo-merényletek után ezzel a felirattal feszítettek egy hatalmas molinót: „Katar támogatja a terrorizmust… És a PSG-t.” Ebből persze botrány lett: kis szépséghiba, hogy a molinóból, nem a rajta szereplő tényből.
Nem véletlen, hogy az új, katari fenntartású PSG díszpáholya hirtelen megtelt hírességekkel: politikusok, médiaemberek, énekesek, színészek, újságírók mind-mind feltűnnek ott. A PSG meccseire hirtelen sikk lett járni, a Stendhal vagy Balzac tollára való Tout Paris ellepte a Parc des Princes (a PSG stadionja) páholyait.
Az új tulajdonosok stratégiája igen egyszerű volt a Paris Saint-Germainnel kapcsolatban: minőségi látványosság a felső középosztálybeli nézőknek. Párizs, amely a mai napig talán a világ legburzsoább városa, ideális mindehhez. A Paris Saint-Germain, ez a hagyományok nélküli klub különösen.
Ehhez persze le kellett cserélni a teljes publikumot, hiszen a PSG azért nem a semmiből alakult ki, még ha Zlatan Ibrahimović ezt nem is így látta: „A PSG előttem nem volt semmi.” Nem, nem így van: a stadion valaha, lényegében a kilencvenes évek közepétől, amikor a csapat is jobb lett, és megjelentek az ultrák, az egyik legjobb hangulatú pálya volt nemcsak Franciaországban, hanem Európában is.
Kezdetben a PSG egyértelműen „jobbos” csapatnak számított: a hetvenes évek elején híres emberek (köztük például Jean-Paul Belmondo) közbenjárására gazdag vállalkozók hozták létre (majd a Canal+ nevű tévétársaság tulajdonolta egy ideig) azzal a céllal, hogy a fény városának is legyen egy versenyképes csapata. A stadion a sikkes párizsi XVI. kerületben található, amelyet leginkább a fehér középosztály látogatott. A csapat ultracsoportja, a Kop of Boulogne a rasszizmusáról volt híres, a szélsőjobboldali szervezetek is jelen voltak benne. A kilencvenes évek közepéig a párizsi színesek csapatának inkább az Olympique Marseille számított. A helyzet a kilencvenes évek közepén-végén változott meg, amikor a Boulogne-kanyarral szemben az Autueilben létrejöttek más szurkolói csoportok, hogy finoman fogalmazzunk, a párizsi régiók szociológiai karakterét pontosabban szimbolizálva.
Ekkor nagyon úgy tűnt, hogy a PSG valóban a város csapatává válhat. De nem így történt.
Közhely, hogy a Parc des Princes közönsége átalakult: a megemelkedett jegyárak (2011-ben érkeztek a katari tulajdonosok, s a jegy- és bérletárak lényegében a kétszeresükre nőttek) és a drasztikus biztonsági intézkedések lecserélték a publikumot: a régi, népi, zajos, a futballt értő és érző közönséget felváltotta egy jóval gazdagabb réteg, amely nem sokat tud erről a sportágról, de mentségére szolgáljon, hogy nem is nagyon érdekli. Ellenben fizetőképes.
Ma a vendégszurkolók körében gúnyolodás tárgya a párizsi „stade mort” (a halott stadion) – sőt már nem is röhögnek a PSG-szurkolókon, épp ellenkezőleg: mivel már semmi hangulata nincs a stadionnak, a vendégszurkolók száma is esni kezdett.
De ez a mostani igazolás tényleg határvonalat jelent. Az elképesztő sztárkultusz, a legkülönbözőbb pénzügyi manőverek, a globalizációval megjelenő új piacok mind-mind abba az irányba mutatnak, hogy semmi sem lesz képes megállítani az átigazolási összegek és a játékosfizetések meredek emelkedését.
A modern foci pontos tükörképe világunknak. A legutóbbi világválság során könnyes szemmel ígérték meg a politikai-gazdasági vezetők, hogy vége az őrületnek: az emberarcú, szabályozott, korlátok közé szorított kapitalizmus korszaka következik. Aztán az erősek még erősebbek lettek, a gyengék még sebezhetőbbek.
A modern fociban sincs ez másképp: néhány éve felmerült, hogy a leggazdagabb klubok létrehozzák a saját bajnokságukat az amerikai NBA mintájára. Akkor ez össznépi tiltakozást váltott ki, noha semmi más nem történt, mint hogy lényegében meg is csinálták. A Bajnokok Ligájának döntő szakaszában mindig ugyanazok a csapatok játszanak egymással, ezredszerre.
Mondják, hogy a PSG ezzel az igazolással belépett az igazi nagyok klubjába. Ez talán igaz. Csakhogy ez a csapat játszhatna a Föld bármely pontján, mindegyik városhoz épp ugyanannyi köze lenne, mint Párizshoz. Korunk szimbóluma tehát.
