Ausztriában tudják, hogy a népszavazás drága mulatság

A híreket figyelve úgy tűnik, mintha Svájcban legalábbis havonta lenne népszavazás. Ez talán túlzás, ám tény, hogy a referendum az országban a közvetlen demokrácia alappillére. Mintha a nép bevonása a politikai, gazdasági, társadalmi döntésekbe svájci találmány lenne, és máshol csak a kantonok szövetségét utánoznák, amikor urnákhoz szólítják a népet.

A hagyomány 1275-re nyúlik vissza, ekkor jegyezték fel a mai népszavazás ősének tekinthető, területi alapon szervezett együtt döntést az érintett közösség feladatairól. Nagyobb tétje volt, amikor 1521-ben Huldrych Zwingli, a reformáció vezére a népet arról kérdezte, meghosszabbítsák-e a Franciaországgal kötött „örökbéke-szerződést”, amelynek értelmében a franciáknak joguk volt svájci zsoldosokat toborozni. A válasz elutasító volt, a szerződést nem is hosszabbították meg.

A mai referendumok alapjait az 1830-as években fektették le, később csupán módosítások kerültek az alkotmányba. Ez a korszerűsítési, javítási, kiegészítési gyakorlat ma is tart, ám a népszavazás rendjének változtatásáról már népszavazás dönt. Akkor is, ha egy korábbi változtatást vetnek el. 2009-ben eltörölték a 2003-ban alkotmányba foglalt „általános népi kezdeményezés” intézményét, 2013-ben pedig népszavazás söpörte el a Zürichben 2006-ban kitalált „konstruktív referendumot”, amelynek értelmében a népszavazásra bocsátott törvényjavaslat mellett ellenjavaslatról is lehetett szavazni – ez azonban a gyakorlatban csődöt mondott.

A kantonokra és a kisebb településekre vonatkozó szerteágazó, nehezen áttekinthető népszavazási formák valójában inkább a helybelieknek fontosak. A svájci gyakorlatból az a tanulság is levonható, hogy a nép beleszólásának lehetősége eleve önmérsékletre készteti a politikusokat. Ha például a lakosság túlzottnak találja a költségvetés költekezését, „pénzügyi referendumot” is kezdeményezhet.

A

népszavazásokegyik-másikának nincs is túl sok értelme. Egy 2003-as népszavazás például az atomreaktorokról, a nukleáris energiatermelés beszüntetéséről, az atomerőművek építési tilalmának meghosszabbításáról szólt – miközben Svájc nem is tervezi új reaktor építését.

Az idén júniusi népszavazás eredménye belügynek mondható: 78 százalék utasította el a minden svájcinak állampolgári jogon járó – 2260 eurós – alapjövedelem juttatását. Nehezebben valósítható meg az a két és fél évvel ezelőtti döntés, amely a bevándorlási kvótarendszer visszaállítását hagyta jóvá (50,3 százalékkal.) Igaz, a kormány három évet kapott a megvalósításra, ám ez nem olyan egyszerű, mert Svájc és az Európai Unió közötti megállapodásokat is érint, így a hét szerződést újra kell tárgyalni Brüsszellel. Az egyezmények ugyanis a szabad munkaerő-vándorlás uniós törvényét Svájcra is kiterjesztik (nem kevés előnyért cserébe). A népakarat így érintené az uniós polgárok svájci munkavállalását is. A labda most a kormánynál és persze Brüsszelnél van: a népszavazás intézménye szent, legfeljebb egy másik népszavazás eredménye írhatja felül.

S hogy mi a helyzet a szomszédos, szintén alpesi országban? Mostanában az Osztrák Szabadságpárt politikusai ismét népszavazást sürgetnek Ausztria EU-tagságáról. Igaz, a párt jelenleg legfontosabb politikusa, az elnöki posztért versenyben lévő Norbert Hofer a Brexit hatására kicsit visszavesz a követelésekből, és hozzábiggyeszti a „bizonyos körülmények, Törökország felvétele esetén” kezdetű kiegészítést. Nincs új a nap alatt, Jörg Haider már az euróövezetbe történt belépéskor emlegette a lehetőséget, ám abból soha nem lett valóság.

A referendumok hagyományáról itt nem szívesen beszélnek, hiszen akkor megkerülhetetlen az a népszavazás, amelynek résztvevői 1938-ban – 99 százalékban – megszavazták az Anschlusst. Igaz, a kérdés rafinált megfogalmazásban került a választók elé: „újraegyesítésként” szerepelt az íveken. Vagyis azt példázza, a népszavazás intézményével vissza is lehet élni.

Senkinek nem lehetnek illúziói arról, mennyit ér itt egy népszavazás – hacsak nem ügydöntő. Ilyen eddig a Második Köztársaságban kettő volt. A zwentendorfi atomreaktor létesítését, a legendás Kreisky kancellár tervét 1978-ban 1,6 millió szavazó (50,47 százalék) vetette el. Óhajuk teljesült, az atomerőmű építése leállt, és azóta sem folytatódott. A másik ilyen kötelező (és a politika által elrendelt) népszavazáson 1994-ben a nép az EU-tagság mellett szavazott, és ez nagyon is megfelelt a kormányzati akaratnak.

No de a többi, nem kötelező referendum? 1982-ben hiába szavazott 1,36 millió osztrák a bécsi kongresszusi központ építése ellen, Kreisky mégis létrehozta az Austria Centert és az ENSZ-központot – az idő őt igazolta. Nem követte törvényalkotás az 1997-es géntechnológia-ellenes kampányt sem, dacára az 1,22 millió aláírásnak. És a Temelin ellen összegyűjtött 900 ezer aláírás sem eredményezett tiltó törvényt.

Az osztrákok viszont máig büszkék arra, hogy 1964-ben a közszolgálati média reformjáról szóló törvényt a 840 ezer aláírással zárult népszavazás kényszerítette ki. Ezeknél a nem ügydöntő népszavazásoknál (volt ilyen vagy negyven a Második Köztársaságban) a százezernél több aláírás csak arra kötelezi a parlamentet, hogy napirendre tűzze a kérdést. Sokszor ez sem történik meg. Vagyis Ausztriában tudják, hogy a referendum drága mulatság, nem érdemes játszani vele, a népi kezdeményezésből lehet, hogy semmi nem lesz. Az ügydöntő népszavazás kiírását pedig a politikusok igen meggondolják – különösen most, a meglepő angliai eredmény után.