Ausztria felfedezi a menekülteket
Jöjjenek? Maradjanak otthon? Ha már jöttek, menjenek vissza? Vagy akárhova? Az idei nyár újdonsága egy a korábbitól eltérő válasz a kérdésre: na jó, jöhetnek, de csak ha... A három pont utáni viszonylag részletes feltételrendszer gondos tanulmányozása pontos képet ad arról, ki számít manapság Ausztriában jó külföldinek. SZÁSZI JÚLIA bécsi tudósítása.
A vita ismét fellángolt arról, hogyan is kellene értelmesen és főleg az osztrák érdekeknek megfelelően befogadni a menekülteket. Ráadásul valahogy úgy, hogy az ilyesmit nem kedvelő választópolgár ne vegye észre, mi is történik valójában. Utóbbi probléma megoldására talán lenne más lehetőség is: érthetően elmagyarázni végre, mi is lesz néhány évtized múlva Ausztriából, hova süllyed, ha bezárkózik.
A felvilágosítást a konzervatívnak mondott osztrák Néppárthoz tartozó külügyminiszter kezdte meg. Nemes egyszerűséggel közölte, hogy 2030-ig legalább százezer külföldi betelepülőre lenne szükség a munkaerőpiac egyensúlya, az egészségügyi és a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében. Michael Spindelegger ehhez azt is hozzáfűzte, hogy semmiképpen nem lenne szabad ölbe tett kézzel várni ezt a százezres segélycsapatot, Ausztriának sürgősen meg kellene kezdenie az intenzív toborzást, hiszen máshol is akad ilyen gond, s előfordulhat, hogy már nem lesz mód válogatni. Új terminológia is született: az emigránsok rendezett bebocsátása biztosítaná a válogatást.
A kritériumrendszer, amely e művelet alapjául szolgálna, elsősorban a magasan képzetteknek kedvez. A felsőoktatásért felelős, szintén néppárti tudományügyi miniszter minderre még rátett egy lapáttal. Beatrix Karl az Ausztriában képesítést – diplomát – szerzett harmadik országbeli szakemberek számára munkavállalási és letelepedési engedélyt tartana szükségesnek. Érvei világosak. Mégiscsak furcsa, hogy Ausztria azért képez ki diplomásokat, hogy aztán máshol kamatoztassák az itt szerzett ismereteket. Ráadásul ezek a harmadik országból osztrák egyetemekre, felsőoktatási intézményekbe érkezettek sokkal nagyobb arányban választják a műszaki szakokat, mint az osztrákok. Ausztriának pedig éppen ilyen szakemberekre lenne szüksége.
A kormánykoalíció nagyobbik pártjából is rögtön akadt szövetségesük a néppárti minisztereknek. Rudolf Hundstorfer, a szociális ügyek szociáldemokrata minisztere örömmel üdvözölte a kezdeményezést. Ő maga már régen meg van győződve arról, hogy nagy szükség van a „frissítésre”. A százezres számot kevesli, háromszor annyi is elkelne.
Hundstorfer, aki a szakszervezetek éléről ült be a miniszteri bársonyszékbe, és valószínűleg teljesebb ismeretekkel rendelkezik a munka világáról, úgy véli, hogy már 2015-ben akadályozza a gazdaság fejlődését a fiatal munkaerő hiánya. Egyre öregebbek leszünk, tovább élünk, a nyugdíjaskorúak aránya nő – mondja, s arra is hivatkozik, hogy egyes szakmákban már ma is égetőek a gondok. Az Ausztria számára oly fontos idegenforgalomban tavaly több mint 21 ezer pincér, 18 ezer szakács, 11 ezer szobalány hiányzott.
Senki ne gondolja, hogy a harmadik országbeliek befogadását csak az osztrák nemzeti érzületre hivatkozó jobboldal ellenzi. A legnagyobb kerékkötő a Munkáskamara, amely idestova másfél évtizede retteg az olcsó munkaerő beáramlásától s ezzel az osztrák munkavállalók kiszorításától. Az aggodalom a globalizáció különböző sebességfokozatainak beindítása után mindig feleslegesnek bizonyult. (A következő dátum 2011, amikor Ausztria kénytelen-kelletlen megszünteti az új EU-tagok munkavállalásának korlátozását.)
Eközben senki nem vitatja azoknak a szakmai kompetenciáját, akik állítják, hogy a munkába állítható emigránsok egyáltalán nem vennének el helyet az osztrákoktól, lévén hogy utóbbiak között többnyire nem található jelentkező ugyanazokra a munkakörökre.
A mostani vitában még Maria Fekter, az egyébként kőkemény menekültpolitikájáról ismert belügyminiszter is a rendezett bevándorlás hívei közé sorolt be. Maga a kvalifikáció szerinti válogatás ötlete egyébként nem új, sőt, a koalíciós megállapodás tartalmaz is egy bizonyos piros-fehér-piros kártyát, amelynek tulajdonosa előnyt élvezne az ausztriai letelepedéskor. A terv szerint hat pilléren nyugodna a rendszer, a toplista élén a magasan kvalifikált munkaerő állna – ám a kritériumrendszer kidolgozása elakadt, s ezzel a 2010-es bevezetés terve is halasztódik.
Nem mintha eddig nem lettek volna kedvezményezett helyzetben a „kulcsfontosságú” kategóriába sorolt, gazdasági vezető szerepre alkalmas külföldiek. Az évenként megállapított kvóta szerint 2010-ben 2645 ilyen magasan kvalifikált harmadik országbeli személyt alkalmazhatnak a vállalatok, ám az első félévben mindössze 406-an jöttek. Karl Beatrix tudományügyi miniszter nem utolsósorban ilyen beosztásra is alkalmasnak tartaná az Ausztriában diplomázott külföldieket. Van azonban egy leküzdhetetlen akadály: a törvény bruttó 2400 eurós fizetéshez köti ezt a besorolást, ami túlságosan magas. Nincs vállalat, amelyik egy kezdő diplomásnak ennyit fizet. Egyébként az EU tervezett „kék kártyája” annyiban nem mond ellent a tervezett piros-fehér-piros kártyának, hogy meghatározott időre szóló alkalmaztatást tenne lehetővé, míg Ausztriában korlátozás nélkül, a végleges letelepedést is bekalkulálva adnák a bűvös kártyácskát.
A rendezett betelepedést okos érvekkel szorgalmazó politikusoknak nincs könnyű dolguk. Az osztrákok nem internacionális gondolkodásukról híresek. A legjobban annak örülnek, ha senki nem jön, illetve jöjjön rövid időre, turistaként, csodálja és dicsérje ezt a szépséges országot, költsön jó sok pénzt, amit máshol keres meg. Vagyis a betelepedőket itt nem annyira kedvelik, igaz, ők maguk sem túl vállalkozó szelleműek, ami a külföldi munkát illeti. Mindennek persze híre megy, s az idegenekkel szembeni ellenérzések nem túl vonzóak a most oly áhított külföldiek számára.
Ezt az idegenkedést a más gyökerűekkel szemben mellesleg nehéz megérteni: a nyolc és félmillió osztrák közül másfél milliónak van migrációs háttere. Ebből több mint egymillió külföldön született. A többi második generációs, vagyis a szülei nem osztrák földön születtek. A lakosság több mint tíz százaléka valamilyen más ország állampolgára, harmaduk EU-országbeli. A listát a németek vezetik, a második legnépesebb csoport a szerb, montenegrói, kosovói, és csak a harmadik helyen állnak a törökök. Ám ők elsők az alulképzettségben: a török származásúak hatvannyolc százaléka legfeljebb elemi iskolát végzett.
Az ausztriai menekültkérdésről jó négy éve nem lehet írni vagy beszélni anélkül, hogy a Zogaj család sorsa kimaradna. A tökéletesen integrálódott – igaz, illegálisan Ausztriába szökött – család kitoloncolási határozatát az akkor 14 éves Arigona nem volt hajlandó tudomásul venni, megszökött, öngyilkossággal fenyegetőzött. Előbb az apát és a nagyobb fiúkat, majd idén nyáron sok hercehurca után a kisebbeket, magát Arigonát és az édesanyát is visszatoloncolták Kosovóba, ahova a gyerekeket semmilyen szál nem köti. A felső-ausztriai tájnyelvet beszélő, az átlagosnál intelligensebb kislány közben elvégzett egy szakiskolát, vagyis pontosan az történt, ami ellen most többen felemelik a szavukat. Ausztria kiképezte, de nem hasznosítja a tudását és a ragaszkodását az országhoz.
A kitoloncolását azok szorgalmazták, akik ma a rendezett befogadás szükségességét hirdetik. Lehet, hogy valamiféle tanulságot mégiscsak levontak? Arigona Zogaj – s talán a két kisebb testvér is – diákvízummal nagyon hamar megint Ausztriában lesz, s ha Beatrix Karl ötlete valóra válik, a kálváriájuk még hepienddel is végződhet.
