Ausztria Európát választotta – Az Öxit gondolata idő előtt elillant
A szavazati joggal rendelkező osztrákok 74 százalékának volt fontos, hogy véleményt nyilvánítson, s közülük több mint 53 százalék Európára, az Európai Unióra, a világra nyitott, a gyűlöletpolitikát elutasító személyiségre szavazott. Tette ezt nem utolsósorban azért, hogy ne kockáztassa országának megszégyenülését, esetleges kiközösítését. A felmérések szerint a Van der Bellenre szavazók több mint ötven százalékát ugyanis az a meggyőződés motiválta, hogy ő képviseli külföldön jobban Ausztriát. Másrészt a többség számára nem is annyira az ő győzelme volt fontos, mint az, hogy megakadályozza Norbert Hofer államfővé választását, mivel tőle féltette az ország jövőjét.
Éles vonal választja el a többségi szavazóktól a másik, 46,7 százalékos tábort, amelyet egyáltalán nem érdekli, hogyan ítéli meg Ausztriát a világ. Számukra közömbös, hogy Európa szélsőjobboldali populista országként hogyan vélekedne hazájukról. Nekik elsősorban az tetszett, hogy Hofer – legalábbis gyakorta ismételt jelszavai szerint –„magáévá tette hétköznapi gondjaikat” s az ő érdekeik védelmezőjeként lépett fel. Az egykor inkább szociáldemokrata szavazók attól tartottak, hogy a Zöldek értelmiségi jelöltje a mellette kiálló ausztriai társadalmi elit támogatottjaként nem alacsonyodik le pórias gondjaikhoz.
Mindezt alátámasztja a választói rétegek igen tanulságos elemzése. Hoferre szavazott a munkások több mint nyolcvan százaléka, elsősorban férfiak, alacsony iskolai végzettséggel, az ország gazdaságilag kevésbé fejlett vidékein. Van der Bellen szavazói magasabb iskolai végzettségűek – érettségitől felfelé –, és meglepő módon az ő táborába tartozik a nők és a fiatalok többsége.
MTI/AP/Matthias Schrader
Az elemzők számára nehéz feladat megállapítani, hogyan jött össze most a háromszázezres szavazattöbbség, amikor május 22-én, az utóbb megóvott második fordulóban az előny csak harmincezer volt. A pluszvoksok közül hetvenezret a korábban otthon maradók adtak le – a részvételi arány most nagyobb volt, mint hét hónappal ezelőtt –, a többi kétszázharmincezret pedig talán a megváltozott körülményeknek is köszönhette a professzor. Hiszen azóta történt egy és más: a Brexit például, amely valóságossá tette az addig elképzelhetetlen kilépést az EU-ból. Bár Hofer az első lelkendezés és az Öxit ígérete után hamar rájött, hogy ezt az osztrákok nem kérik, és azóta esküdözik, hogy ilyesmi eszébe sem jut – sokan elgondolkodhattak, mit takar az FPÖ politikusának nyájas mosolya és irányváltása. A jövőjüket féltő fiatalok aligha bíznak benne. Ők emellett mintha nem lennének vevők az örökös harcra sem, amelyet a kampány eldurvulása is előrevetített. Elgondolkodtató lehetett Donald Trump tengerentúli megválasztása, annak várható következménye, illetve a két populista férfiú módszereinek, vitastílusának hasonlósága is. Ausztriában szokatlan ez a hangnem, a tévéviták légköre, az az egész pályás letámadás, ahogyan Hofer szinte szuggerálta, hogy riválisa az ő dinamizmusával szemben idős és megfáradt. Nem jöttek be a gyanúsítgatások, pedig Hofer elrettentőnek szánta vádjait – volt Van der Bellen minden, keleti kém, kommunista, ötven éve halott apja pedig náci. Hazugsággal sem illik errefelé egymást nyilvánosan gyanúsítani, és vélhetően nem mindenki volt vevő Hofer fenyegetőzésére sem („majd még meglátják, mi minden lehetséges Ausztriában”).
A vasárnapi izgalom tehát elmaradt, Hofer jóval az ideiglenes (levélszavazatok nélküli) végeredmény kihirdetése előtt elismerte vereségét, és a párt vezére is gratulált a győztesnek, egyben jelezve: az FPÖ ezúttal nem óvja meg az eredményt. Mondjuk erre sok oka nem is lehetne – a szervezők kínosan ügyeltek minden részletre. Tényleg nem szivárgott ki idő – az urnák lezárása – előtt részeredmény, ragadt a boríték és a levélszavazatokat is csak másnap bontották fel. Utóbbiak persze se nem osztottak, se nem szoroztak, Van der Bellen már a helyszínen leadott voksokkal is nyert.
Ennek a szokatlanul elnyújtott kampánynak és választásnak most valóban vége, de a belpolitikai színtéren nem várható nyugalom. Miközben az új államfő megkezdheti csöndes harcát az ellene szavazó 46 százalék meggyőzéséért, a kormánykoalíció két pártja tovább gyötrődhet jelöltjeik még áprilisi, első fordulóbeli bukása miatt, és elemezgetheti, hogyan állt elő a példátlan helyzet, két ellenzéki politikus bejutása a második fordulóba. Lassan fel kell ismerniük, hogy az alaposan polarizált osztrák társadalomban a mélységes árok ma nem ideológiai határt jelez, nem jobb- és baloldal között húzódik, hanem, ahogy a világban máshol is, a reménytelenül leszakadók és a biztos jövővel rendelkezők között. Hofer szavazóit nem a szélsőjobboldali retorika vonzza, inkább a populista ígéreteknek dőlnek be, ami persze nem jelenti azt, hogy az FPÖ hatalomra kerülve eltérne az idegenellenesség, a tragikus bezárkózás politikájától. Van der Bellen szavazói minden bizonnyal átlátták, hogy az annak idején olyan nagy riadalmat keltő Jörg Haider szerény kezdő, megalkuvó kis köpönyegforgató volt a mai FPÖ-höz képest: Strache és Hofer igazi radikális szélsőjobboldaliak, az elnökjelölt álságos szólamai pedig megtévesztők, hiszen ő a párt alaptéziseinek szülőatyja.
A harcnak persze nincs vége. Hoferék most majd azt akarják elérni, hogy a 2018 szeptemberében esedékes parlamenti választást előbbre hozzák. Az FPÖ így kihasználná jelenlegi népszerűségét és a szociáldemokraták (SPÖ) gyengeségét. A számítás akár be is jöhet. Előrehozott választásról, sőt konkrét időpontról, 2017 májusáról is hallani már eleget. A szociáldemokrata-néppárti kormánykoalíciónak ez csapás lenne. A Néppárt egy része az FPÖ felé kacsintgat, s az SPÖ sincs igazán jó állapotban. Christian Kern kancellár ugyan a tehetetlen Werner Faymann utódaként erélyesen látott hozzá csapatának megrendszabályozásához, az igazi problémák megoldásában viszont nem jeleskedik. Még az is lehet, hogy a vereség Hofer javára válik: megkíméli attól, hogy híveinek idő előtt csalódást okozzon. Ígéreteit ugyanis nemigen tudná betartani, hiszen Ausztria parlamentáris berendezkedése, szilárd talajon álló alaptörvénye nem sok mozgásteret biztosít az államfőnek.
A professzor
A 72 éves Alexander Van der Bellen édesapja orosz arisztokrata, édesanyja észt. A család 1940-ben előbb német menekülttáborba került, majd Bécsbe települt át, ahol az új elnök még észt állampolgárként született. Később Tirolba költöztek, itt töltötte gyermekkorát. 1958-ban kapott osztrák állampolgárságot. Közgazdasági tanulmányokat folytatott. Politikai pályafutása elején a szociáldemokrata párt tagja volt, később az akkor kifejezetten környezetvédelmi mozgalomként szerveződő Zöldekhez csatlakozott. Később az ő vezetésével vált a tarka csapatból egyre sikeresebb párt. Pártvezetői teendőit 2008-ban átadta a nála jóval fiatalabb Eva Glawischnignak, ám továbbra is parlamenti képviselő maradt. Professzorként, egyetemi tanárként, jogtudósként tisztelet övezi, megszólalásai mindig figyelmet keltenek.
