Asterix faluja: Franciák Európája

Nem túl nagy meglepetés, hogy a francia politikusok nem az Európai Unióra teszik a hangsúlyt, így volt ez minden kampányban. Még a 2007-es választások idején sem esett sok szó Európáról, pedig a 2005-ös népszavazás az európai alkotmányról valódi, szenvedélyes, demokratikus vitát hozott az unióról, alighanem először és mindeddig utoljára. Az elnökválasztási kampányra akkor mindebből semmi sem maradt, elsősorban azért, mert az unióról szóló törésvonalak mindkét jelölt táborát megosztották. Csökkentette a demokratikus hevületet az is, hogy a nemek győzelme után közölték a meglepett francia (és holland) néppel, hogy „sajnos, tévedett”, és más néven lenyomták a torkán az alkotmányt.

A 2012-es kampányban több szó esett Európáról, hiszen a szélsőjobboldali szavazókra ácsingózó Nicolas Sarkozy ígéretet tett a nemzeti határok megerősítésére, azaz a schengeni egyezmény felmondására, míg a radikálisabb baloldali szavazókat megkörnyékező François Hollande a neoliberális politikákat kőbe véső, úgynevezett európaktum újratárgyalásáról beszélt. Mint ismeretes, nem ez volt az egyetlen választási ígéret, amelyet Hollande finoman szólva is rugalmasan kezelt.

A mostani elnökválasztási kampányban a Brexit révén az unió inkább reflektorfénybe került, főleg hogy végül is ledőlt egy tabu: ki lehet lépni az Európai Unióból. Eszköz is van már minderre: a népszavazás.
A szélsőjobboldali Marine Le Pen viszonylag egyszerű képlet ebből a szempontból: vissza kívánja szerezni Franciaország „törvényhozási, területi és gazdasági szuverenitását”. Ez nem jelenti sem az eurózónából, sem az unióból való automatikus kilépést – minderről Le Pen elképzelései szerint népszavazás döntene, amelyet természetesen elnökként is „respektálni fog”. Ez a „biztonsági szelep” az elnökjelölt programjában, hiszen most nagyon úgy tűnik, hogy a franciák többsége nem támogatja a francia frankhoz való visszatérést, nem is beszélve az unióból való kilépésről.

Fotó: MTI/EPA

Le Pen programjában mindez szélesebb politikai víziónak a része, az úgynevezett préférence nationale-nak, azaz a nemzeti érdekek számos területen való előtérbe helyezésének. Ehhez természetesen vissza kellene állítani a nemzeti határokat, ami nyilvánvalóan Schengen végét jelentené, méghozzá nemcsak a bevándorlás megakadályozása miatt, hanem gazdasági okokból is. A Le Pen által hirdetett protectionisme intelligent az importtermékek megadóztatását jelenti, jöjjenek akár az unió­­ból is, vagy egyenesen a behozataluk megtiltását, ha azok „nem respektálják a francia termelőkre nézve kötelező normákat”. Ebbe a logikába illeszkedik, hogy a közberuházásokat a francia vállalatoknak tartanák fent, ahogy az is, persze némi idegengyűlölettel vegyítve, hogy különadót vetne ki azokra a cégekre, akik külföldi munkavállalókat alkalmaznak.

Még az Európai alkotmányról szóló népszavazás idején mondta Arnaud Montebourg, a Szocialista Párt balszárnyának egyik vezetője, hogy „Európával kapcsolatban, akár a szerelemben: a nem néha igent jelent.” Többé-kevésbé így lehet összefoglalni az európai sajtóban csak EU-szkeptikusként (vagy egyenesen EU-ellenesként) elkönyvelt radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon álláspontját. Mélenchon szkeptikus valóban, sőt „ellenes”, azonban nem az EU-val mint olyannal, még kevésbé az európai integráció folyamatával szemben, hanem, mondjuk így: a neoliberális, megszorítási politikákat képviselő és kikényszerítő uniót illetően. Programja Európával kapcsolatban végül is erről szól: véget vetni a megszorítási politikáknak, azaz mindenekelőtt alapve­­tően megváltoztatni az európaktumot. Mélenchon számára az A terv abban áll, hogy ehhez konszenzust kíván teremteni az eurózóna tagállamai között. Valljuk be, ez kevéssé látszik keresztülvihetőnek. Ha ez nem működik, akkor nincs más hátra, mint a B terv, azaz: viszlát. Franciaország egyoldalúan felmondja ezeket a szerződéseket, és ettől a pillanattól kezdve nehezen látszik, hogy miképp maradhatna az ország az eurózóna tagja.

Jóllehet először fordul elő, hogy a francia Szocialista Pártot egy „noniste” (azaz olyan valaki, aki nemmel szavazott az európai alkotmányra) képviseli az elnökválasztáson Benoît Hamon személyében, azonban a különbségek mégsem elhanyagolhatók közte és Mélenchon között. Hamon számos tekintetben, az alapjövedelemtől a munka törvénykönyve reformjának visszavonásáig meglehetősen balra áll pártja centrumától, illetve leginkább a párt prominens képviselőitől, hiszen azért meglehetős fölénnyel csak megnyerte a baloldali demokratikus előválasztást. Így van ez az uniót illetően is. Mélenchonnal szemben azonban úgy gondolja, hogy létezik „egy keskeny ösvény” a megszorítások végének kikényszerítése és az eurózóna elhagyása között. Ez az ösvény „az eurózóna kormányzásának demokratizálása”, azaz az Eurogroup, a zóna pénzügyminisztereinek döntéshozó tanácskozásának felváltása egy demokratikus döntéshozatali folyamattal, méghozzá egy, az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek tagjaiból álló testülettel. Az ötlet gazdája egyébként a Magyarországon is ismert sztárközgazdász, Thomas Piketty, aki Hamon tanácsadója. Ez a testület döntene az eurózóna költségvetéséről, az államadósságok kérdéséről, a szociá­­lis és pénzügyi harmonizációról, a hiány­­célokról és így tovább. Nyilvánvalóan nemcsak egy intézményi változásról lenne szó, hanem a gazdaságpolitika megváltoztatásáról is, azaz egy szociális és demokratikus unióról. Röviden: Európa, de megszorítások nélkül – mindehhez az eszköz: az unió demokratizálása.

Azért maradt a végére az elnökválasztás jobboldali és liberális jelöltje, azaz François Fillon és Emmanuel Macron, mert kevesebbet lehet róluk mondani Európát illetően.

Fillon egyszerre penget gaulle-ista húrokat és lép fel a keménykezű jobboldal képviselőjeként. Azaz röviden: nemzetek Európája és Európa-erőd. Az eurózóna kormányzását teljesen az államok vezetőinek kezébe tenné egy „eurókormány” létrehozatalával, amely lényegében rendszeresen ülésező államfőket és a kormányfőket jelentene. A másik oldalról Schengent szigorítaná, a Frontex költségvetését megemelné, a tagállamok katonai és pénzügyi hozzájárulását növelné.

Ha lehet, az inkább libszoc, mint szoclib Emmanuel Macron javaslatai Európát illetően még ennél is kevésbé újszerűek. Kétségkívül Macron a leginkább EU-barát jelölt, ahogy ő fogalmaz, „meggyőződéses européer, de túlzott engedékenység és naivitás nélkül”, azaz ő áll a legközelebb a mai európai politika fősodrához. Egyébként érthetően kerüli, hogy bármilyen konkrét javaslatról beszéljen bármely témát illetően, hiszen az ő programja hasonlít ahhoz, amelybe François Hollande olyan látványosan belebukott. Szóval Macron mondanivalója Európáról: francia–német-tengely, az unió megerősítése számos területen, így a védelmi politika, a fenntartható fejlődés, a technológia területén, reformok, „konstruktív dialógus”, Schengen modernizációja, közös biztonságpolitika, többsebességes Európa és így tovább.

Európával kapcsolatban is az a helyzet, mint lényegében minden mással: a választás jelenlegi két legnagyobb esélyese, Macron és Le Pen egymással teljesen ellentétes programot képvisel. Macron lényegében a liberális status quo embere, míg Le Pen győzelme alighanem olyan katasztrófa lenne, amelyhez képest a Brexit apró incidensnek számít. Ahogy Hollande mondta az eurózónából vagy unióból való kilépésről: „ez Asterix faluja – a varázsital nélkül”. Hiszen Nagy-Britannia, szemben Franciaországgal, nem volt sohasem „magország”, nem volt tagja sem Schengennek, sem az eurózónának.