Asszony a trónon

De Csang 1975-ben bekövetkezett halála után sem változott semmi, mert a KMT oligarchái bebetonozták magukat a hatalomba. Jottányit nem engedtek az ellenzéknek, még annyit se, mint az LDP Japánban. 1949-től 2016-ig tartott ki ez a beton. Most, január 16-án, a régóta létező, de mindmáig sikertelen ellenzéki tömörülés, a Demokratikus Haladó Párt (DPP) egy 59 éves asszony, Csaj vezetésével azonban csúnyán megverte a KMT-t az elnök- és parlamenti választásokon. A KMT, története során először, ellenzékbe szorult.

A félprezidenciális tajvani rendszernek Csaj Ing-ven személyében első alkalommal van női elnöke. (A térségben egy párja van: Dél-Korea elnök asszonya.) Önmagában azonban ez semmit se mond. A lényeg a kereskedelmi jogban elismert szakértőnek számító, amerikai és brit diplomával is rendelkező asszony, illetve a DPP filozófiája. Ideértve a felnövekvő nemzedékekét és az értelmiségét. Sok apró megnyilvánulásból ítélve ugyanis a DPP-sekben – ellentétben a nagyon konzervatív KMT-vel – kifejlődött egyfajta tajvani identitástudat.

Afelől, hogy tajvaniak, eddig se volt kétség, de a szigeten evidenciának számított eddig, hogy mindenki „kínai”, végtére is a szárazföldön lakókat és a sziget lakosait vitán felül egybeköti a közös etnicitás, a közös nyelv, a közös kultúra. Egyvalami azonban bizonyosan nem: a Kínai Népköztársaság politikai rendszere még csak féldemokratikusnak se tekinthető, miközben Csang után Tajvan fokozatosan demokratizálódott, és ha a demokratikus berendezkedés nem változtatott is a Kuomintang egyeduralmán (a kereszténydemokraták is „kisajátították” annak idején az NSZK-t vagy másfél évtizedre), kiépültek a demokráciának a nyugati világban megszokott, normálisan funkcionáló intézményei.

A demokratikus működésnek nyilván nagy szerepe volt és van abban, hogy a DPP nem föltétlenül támogatja a „csak egy Kína van” tézisét, amely fogalmilag annyit jelent, hogy Tajvan Kína egyik, Pekingben szakadárnak mondott tartománya, mely ugyan Nixon nevezetes kínai látogatása (1972) óta épp e tézis miatt de facto diplomáciai elszigeteltségben él, de egy szép napon visszatérni tartozik az anyaországhoz. Itt, ellentétben a félautonómiát élvező Hongkonggal, nincs határidő (amott 1997-től számítva 50 év), és belátható időn belül nem is lesz.

Hacsak Tajvan nem nyilvánítja magát függetlennek és szuverénnek, amit a kínai kommunisták casus bellinek tekintenének. De ilyesmire se kell számítani, dacára annak, hogy húsz évvel a nevezetes Nixon-látogatás után „félhivatalos” egyetértés jött létre a kínai és a tajvani kormány között az „egy Kína” tézis elismeréséről, amire Csaj asszony és pártja mind a mai napig nem adta áldását. Ki is mondják: nem kínaiak vagyunk, hanem tajvaniak. Ebben az értelemben beszéltem „tajvani identitásról”, ami egyszersmind lemondást jelent a KMT kőbe vésett doktrínájáról is, hogy tudniillik a sziget kormánya változatlanul a „Kínai Köztársaság” kormánya, amely egész Kínát képviseli.

A gyakorlatban ez a doktrína persze rég légvár. Az 1992-es „konszenzus” óta mind Peking, mind Tajpej energikusan építi a gazdasági kapcsolatokat, már csak azért is, mert – talán kevesen tudják – Tajvan, mint Ázsia egyik viharosan fejlődő „kistigrise”, alaposan beszállt tőkével (Hongkong és Szingapúr mellett) a Teng Hsziao-ping által kezdeményezett reformkurzus külföldi, hazafiasnak mondott forrásainak előteremtésébe. Két évtized leforgása alatt 23 gazdasági vagy kereskedelmi megállapodás jött létre Kína és Tajvan között, a népköztársaság a tajvani export és működőtőke-beruházás egyes számú célpontja. Az álszenteskedő pekingi „ideológia” szerint ebben semmi kivetnivaló nincsen, mert nem más, mint regionális együttműködés Kína két tartománya között. (A hivatalos kínai sajtó a január 16-i tajvani választásokat is egyszerű regionális választásnak minősítette.) Holott nem az. Mindkét ország tagja a Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO), miközben ugyanez aligha mondható el például Belső-Mongóliáról és Szecsuanról.

Érdekes mozzanat, hogy Tajvan WTO-csatlakozásának Kína nem feküdt keresztbe (naná, hogy nem, mivel az számára előnyös, az országot pedig pragmatikus politikusok vezetik), de még annak se, hogy Tajvan szabadkereskedelmi megállapodást kössön Új-Zélanddal és Szingapúrral. Ugyanakkor nem engedi, hogy Tajvan önállóan csatlakozzék regionális társulásokhoz, s általában ellene van, hogy a sziget többoldalú tárgyalásokban vegyen részt. Így például eleve nemet mondott arra, hogy a KNK és Tajvan együtt csatlakozzék az amerikaiak vezérelte Csendes-óceáni Partnerségi Programhoz.

Csaj megválasztásának Pekingben nem örültek. Nem is annyira a lappangó „két Kína”-vonzalmak miatt, hanem azért, mert a kuomintangista konzervatívokkal egészen jól szót értettek az elmúlt két évtizedben. Azok se akarták felkavarni a status quót. A dolog odáig fejlődött, hogy tavaly ősszel Hszi Csin-ping kínai elnök Szingapúrban hajlandó volt tárgyalóasztalhoz ülni Ma Jing-csiu tajvani elnökkel – ez volt az első csúcstalálkozó a pekingiek és a szakadárok között. Hszi, aki azzal a kijelentésével tette magát egyebek között nevezetessé, hogy ami Tajvan „hazatérését” illeti, Kína türelme fogytán van, nyilván azért vállalkozott erre a diplomáciai úttörésre, mert rokonszenvet akart ébreszteni maga iránt a tajvaniakban. Megmutatni, hogy egy békés újraegyesítésből semmi rossz nem származhat rájuk nézve.

Hát ez nemigen sikerült. A januári választások győztesei Ma elnöknél jóval kevesebb közeledést látnának szívesen az „egy Kínán” belül vagy a „két Kína” között. Viszont nem szeretném az olvasót félrevezetni azzal, hogy a választások a Kína-politikáról szóltak. Egyáltalán nem. Csaj Ing-ven asszony nem Pekingtől, hanem a Kuomintangtól határolódott el. Kettő: Tajvan – noha az egy főre jutó GDP-ben megelőz olyan (nálunknál jóval előbbre levő) uniós tagországokat, mint Portugália vagy Görögország – számos társadalmi elégedetlenség hona.

Ha sorolom a problémáit, mindenkit elfoghat a déj? vu érzése. Tavaly Tajvan gazdasága alig nőtt. Sok a fiatal, aki se rendes álláshoz, se szociális bérlakáshoz nem tud jutni (ezekből 200 ezer kéne). Nyugdíjválság mutatkozik a láthatáron. Bürokratikus nehézségek tömkelege nyomja az induló vállalkozásokat. A tőke, a vagyon, a politikai befolyás kevesek kezén van – és milliók reménykednek tisztességesebb elosztásban. A környezetvédelem tragikus állapotban van, szinte semmit nem költenek megújítható energiaforrásokra, és így tovább. Csaj asszony mindezt orvosolni ígérte a kampányában, meglátjuk, mi lesz belőle.

De nem állhatom meg, hogy a végére ne mondjak el egy kis mesét. A népköztársaság polgárai ma már milliószám látogatnak Tajvanra, s költik a pénzüket amott. Van már közvetlen hajó- és repülőgépjárat, és nincs „berlini fal”. Viszont a választási kampány idején a turisták száma drámaian visszaesett. Vajon miért? Nem kaptak kiutazási vízumot. A pekingi hatóságok nem akarták, hogy közvetlenül lássák, hogyan folyik egy demokratikus választási verseny televíziós vitákkal, gyűlésekkel, szólásszabadság mellett. Odahaza ugyanis ilyen nincs. Félő volt, hogy még a végén megmérgezi őket az élmény.