Aki megvette a köztársaságot

A jómódú gazda és fakereskedő fiaként született Friedrich Flick a múlt század elején közgazdászként végzett. Igencsak tehetségesnek bizonyult. A kohóipart az első világháború óriási üzletté tette, és hatalmas nyereségéből Flick sorra vásárolt fel további bányákat, kohókat, s így 1930-ra – Fritz Thyssen helyett – már az amerikai United Steel főrészvényese is volt. A világválság szele őt is megcsapta, de megmenekült a csődtől: a legjobbkor adta el egyik bányáját az államnak – valódi értéke négyszereséért. Ez úgy sikerülhetett, hogy megvesztegette a weimari köztársaság illetékes politikusait Heinrich Brüning centrumpárti kancellártól a szociáldemokratákon át a nácikig. Később pedig Paul von Hindenburg, Hitler szálláscsinálója, Flick pénzéből lett államfő.

A nagyiparos kezdetben ugyan nem lelkesedett a nácik „szocialista” törekvéseiért, de vérbeli üzletemberként felismerte az ebben rejlő lehetőségeket. Nemcsak a hadiipari megrendelésekben, hanem a zsidó vagyonok „árjásításában” is. Segítette ebben közeli barátja, Hermann Göring, nem különben az, hogy tagja volt az exkluzív „Heinrich Himmler Baráti Körnek”, amelynek tagjai a Reichsführer SS révén milliókkal segítették Hitleréket. Megérte. Flick viszonzásul hozzájuthatott többek között a csehszlovák Petschek család bányáihoz, amelyek a német barnaszénkészletek harmadát tették ki. A Flick-üzemek gyorsan reagáltak a megváltozott keresletre: gyártottak lövegeket, harckocsikat, különféle kézi lőfegyvereket, repülőgép-alkatrészeket. Övé volt az ország legnagyobb, 132 cégből álló vállalatbirodalma, Goebbels pedig lelkesen így méltatta: „Senki nem érdemli meg jobban, hogy hadigazdasági vezetővé nevezzék ki.” (E büszke címet mások mellett Ferdinand Porsche, Ernst Heinkel, Robert Bosch viselte.)

A háború előrehaladtával Flick gyáraiban, bányáiban is egyre több lett a hadifogoly, a keletről, majd később a lágerekből odahurcolt rabszolgamunkás. Az agyondolgoztatás, a brutális bánásmód üzemeiben a százezerből több mint tízezer halálos áldozatot követelt, mert Flickéknél különösen szörnyűek voltak a körülmények.

A végső vereség közeledtével a papa két fiára íratta vagyona túlnyomó részét, megsemmisíttette a terhelő aktákat, és elővette a papírokat arról, hogyan támogatta a weimari időkben a demokratikus pártokat. Ám ez sem mentette meg őt attól, hogy a nürnbergi perek egyikében munkatársaival bíróság elé ne állítsák. A vád a rabszolgamunka, a megszállt területek kifosztása, az SS-sel való együttműködés volt. Flick hét évet kapott, de már öt év után amnesztiával szabadult, így az ötvenes évek elejére ismét ő volt Németország egyik leggazdagabb embere: a Daimler-Benz főrészvényese és más nagyvállalatok legfőbb üzletrész-tulajdonosa. Vagy kétszáz saját cége évi nyolcmilliárd márkás forgalmat bonyolított le, Konrad Adenauer kancellár pedig a gyáriparos „nagy és bámulatos életművét” méltatta Flick 75. születésnapján. Nem mellékesen pedig Flick személyi titkára, Robert Tillmann a CDU egyik alapítójaként miniszteri tárcát kapott Adenauer kormányában.

Az agg kancellár tán mégsem dicsérte volna ily lelkesen, ha tudja, mi következik. Pedig sejthette volna az előzményekből. Friedrich Flick ugyanis újra vesztegetett, azután a fia is. Flickék politikai pénzmosodája példátlan volt a szövetségi köztársaság történetében. A demokratikus állam támogatása néven hoztak létre sajátos egyesületet, annak megbízottai pedig rendre felkeresték vagy félszáz óriáscég, bank és biztosító főnökeit, hogy diszkréten összeszedjék tőlük a pénzt a polgári pártok pénzelésére. A cél az volt, hogy távol tartsák a szocdemeket a hatalomtól, s erre majdnem nyolcvanmillió márkát áldoztak. Ám igencsak gyakorlatiasak voltak: amikor a hetvenes években az FDP támogatásával az SPD kormányzott, immár az utóbbi is részesült ezekből a juttatásokból. Nemkülönben a liberálisok egyes politikusai, mint pl. a néhai Otto Graf Lambsdorff, hogy „tartsák féken az SPD vállalkozásellenes erőit”.

Amikor a cégalapító 1972-ben elhunyt, kisebbik fia, Friedrich Karl lépett a helyére. Őt sokkal kevésbé érdekelte az üzlet; munka helyett inkább a jólétet szerette, ahhoz azonban értett, hogy sokrétű luxusához bőséggel rendelkezésre álljon a fedezet. Így amikor 1,8 milliárdért eladta részesedését a Daimler-Benzben, nem akarta a tranzakció után járó tetemes adót kifizetni. Elérte, hogy a kormány a nemzetgazdaság szempontjából „különösen fontosnak” minősítse e pénzből eszközölt beruházásait, ilyen esetekben nem kell ugyanis adózni. Ám a dolog kipattant, és Flickéknél megjelentek az adónyomozók. Elképedtek azon, amit láttak, ahogy később a közemberek milliói is. Kiderült, hogy a konszern legalább tíz éven át nyugta ellenében fizetett évi egymilliót egy katolikus missziónak. A pénz tizedét az egyház megtarthatta, a többit viszont titokban visszaadták – így a „jótékonyság” után járó további adó-visszatérítéssel együtt már évi 1,3 millió állt rendelkezésre politikusok megvásárlására. Évekig vizsgálta parlamenti különbizottság az ügyet, hogy végül megállapítsa: 1969–80 között a Flick-konszern mintegy 25 milliót folyósított a CDU-nak, az FDP-nek és az SPD-nek. 1983-ban az ügyészség vádat emelt von Brauchitsch, a konszern társtulajdonosa ellen vesztegetés, Lambsdorff gazdasági miniszter és elődje, Hans Friderichs ellen vesztegetési pénzek elfogadása miatt. 1984-ben Lambsdorff (pár évre rá Orbán Viktor patrónusa) lemondott, 1987-ben őt, Friderichst és von Brauchitschot csak adócsalásért ítélték el. Pénzbüntetést kaptak, Brauchitsch két évet – felfüggesztve.

Időközben Friedrich Karl 5,3 milliárd márkáért eladta konszernjét a Deutsche Banknak, majd nem sokkal később átköltözött Ausztriába, ahol alacsonyabb az adó. Sportolt és oroszlánra vadászott. A nők kevésbé érdekelték. Első neje 19 volt, amikor 37 évesen elvette, a második feleségét utóbb két lányával kitette, mert az asszony – mint mondta – túl sokat beszélt. Utoljára egy csinos recepciós hölggyel mutatkozott. Sokfelé: voltak a müncheni rezidencia mellett villái a német és az osztrák Alpokban, a Riviérán, kastélya Párizs mellett, pompás lakása New Yorkban és a Bahamákon, birtoka az Egyesült Államokban. Sokáig legszívesebben Diana nevű jachtján tartózkodott, amelyet húszmillióért építettek neki – pont olyat akart, amilyen a szaúdi uralkodónak készült. Inni is szeretett: helikopter vitte utána a kedves bormárkáit, bárhol járt is a világban.

Amikor a kényszermunkások foglalkoztatásában érintett német nagyvállalatok jóvátételi alapot hoztak létre áldozataik számára, Flick egy fillért sem volt hajlandó fizetni. (Utóbb két unokája magánvagyonából adott nagyobb összeget.) Nagyapjukat egyébként kétszer is eltemették: tetemét ugyanis koporsóstul ellopták a kriptából, hogy megzsarolják a családot. Pénzt a sírrablók nem kaptak: elfogták őket, és Friedrich Karl azóta békében nyugszik a Wörthi-tó partján. Sírfeliratként is megtenné számára írásunk címe, amelyet a Der Spiegeltől kölcsönöztünk.