Ma háború van, holnap béke?

Azzal, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, a háború (mint a hatalomgyakorlás egyik eszköze) újra visszatért az európai politika színterére. Ez komoly hatással van a nemzetközi biztonságpolitika szabályaira, ami leginkább is a hatalom katonai dimenzióját érinti. A hatás középtávon ugyanakkor elérheti a nukleáris non-proliferáció normáját is. Az orosz–ukrán háború a NATO-n belül kiváltott szövetségi kohéziót erősítő hatásokat, de a globális következményeit csak Kína cselekedeteinek fényében lehet majd hitelt érdemlően meghatározni.

Clausewitz óta tudjuk, hogy a háború természetének állandóságával szemben a háború karaktere folyamatosan változik. Egy ilyen konkrét változásként tarthatjuk számon a mostani konfliktusban például a social media szerepének felértékelődését. De az orosz–ukrán háború kapcsán a hatalom katonai – vagyis a gazdasági-diplomáciai-információs dimenzióktól elkülönülő – dimenziójának három általánosabb változásáról is beszélhetünk.

Elsőként a hatalom katonai műveletekké való átváltási rátája (furcsa külföldi szóval a fungibilitása) megváltozik. Hiszen az orosz–ukrán háború hatására a jövőben az államok az elmúlt harminc évben megszokottól eltérően fogják beárazni egy nyílt háború indításának politikai költségeit. A változás iránya és mértéke most még nem jósolható meg, hiszen nagyban függ majd a konfliktus végkimeneteléhez kötődő előnyök és hátrányok egyéni állami beárazásától.

Másodsorban a háború valósága újfent közelebb került az állampolgárhoz. Ez várhatóan az Egyesült Államok által működtetett úgynevezett „kiterjesztett elrettentésben” okoz változást. Egyes olyan amerikai szövetségesek, akik eddig megelégedtek a kiterjesztett elrettentés által nyújtott absztraktabb amerikai biztonsági ernyővel, most már konkrétabb katonai képességeket és lépeseket fognak várni (vagy önerőből kifejleszteni őket). Példa lehet erre Németország vagy Japán.

Harmadsorban pedig egyes államok számára felerősödik a katonai fait accomplik szerepe (vagyis az ellenfelek kész, megmásíthatatlan tények elé állítása). Hiszen a 2014-es krími beavatkozáskor túlságosan rövid volt az a cselekvési ablak, amikor az orosz felet elrettenteni képesnek gondolta magát akár Ukrajna, akár a Nyugat. Így a gazdasági válaszlépesek az új helyzethez akklimatizálódó, büntető jellegűek voltak. A mostani háborúban, fait accompli hiányában, viszont egyre komolyodó károkat szenved el Oroszország. Emiatt a háború a szankciós és az izolációs politika jellegére is hatással lehet, de erről még túl korai beszélni.

A katonai dimenzión túltekintve, középtávon az orosz–ukrán háború hatására a nukleáris non-proliferáció normája is meggyengülhet. Hisz többen levonhatják azt a következtetést, hogy Oroszország sosem támadta volna meg Ukrajnát, ha Ukrajna 1994-ben nem adja fel az atomfegyvereit. De ugyanezen norma megtörése is bekövetkezhet, ha megbomlik az atomfegyver-bevetés tabujának megkérdőjelezhetetlensége. Európában a háború a NATO-n belüli szövetségi kohézióra erősítő hatásokkal bír. Ennek magyarázata pedig, hogy az orosz fenyegetettség most már nem általános, hanem specifikus a szövetség számára.

A kohézió növekedésének mértéke függ azonban a háború lezárásának mikéntjétől. Az orosz–ukrán háborúnak a tágabb nemzetközi biztonságpolitikai rendszerre gyakorolt hatásai viszont nagyban függnek Kína lépéseitől és az orosz–kínai kapcsolattól. Ma még azt mondhatjuk, hogy Kína nem megvétózta, csak tartózkodott az oroszellenes ENSZ BT nyilatkozatkor, (egyelőre) nem lépett Tajvan ellen, és csak lazább regionális intézményi kihívókat állított fel. Ezek arra engednek következtetni, hogy az Amerikával vívott hegemónia versengésében a két revizionista nagyhatalom még nem képes hiteles alternatívát vázolni, hanem továbbra is csak bomlasztó szerepet játszanak. De hogy meddig marad ez így, nehezen megjósolható.

A szerző Mártonffy Balázs politikatudós, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének vezetője