Kétszáz év jó szándékainak, bűneinek és kudarcainak jelképe

A történet nem húsz éve a New York-i merényletekkel és azok megtorlásával, nem az afganisztáni szovjet invázió dicstelen végével, de nem is a brit expedíciós hadsereg 1842-ben történt megsemmisítésével kezdődött. Mondhatnánk, hogy az európai gyarmatosítással, „a fehér ember terhével”.

A 17. században kezdődő gyarmatosítás, Ázsia és Afrika nagy részének földrajzi feltárása, majd brit, francia, holland, olasz, belga és portugál irányítás alá helyezése tele volt sok piszkos eseménnyel, embertelenséggel és rablással, de sok pozitív hozadéka is volt. „A fehér ember terhe” nem volt egyenlő a Marx és Lenin által leírt és joggal elítélt kizsákmányolással. Felszámolta a kannibalizmust, a rabszolga-kereskedelmet, az éhínségeket és járványokat, a helyi törzsi háborúkat. Utakat és vasutakat épített, bányákat nyitott, fogyasztásra és exportra alkalmas terményeket és termékeket állított elő. A gyarmatosító hatóságok sokfelé még valamiféle alárendelt, paternalisztikus politikai szerepet is osztottak a bennszülött lakosság, elsősorban annak hagyományos vezetői számára. De a gyarmatok növekvő számú tanult rétege és a reájuk hallgató tömegek elégedetlensége, a gyarmatosító országok vallásos vagy baloldali idealistái, valamint a hidegháborúban a szovjet blokk propagandája a 20. század végére felszámolta a gyarmati rendszert. Az eredmény azonban enyhén szólva vegyes lett: a függetlenné vált egykori gyarmati országok belső törzsi és vallási ellentétei sok helyen polgárháborúkhoz, sőt népirtásokhoz vezettek, az életszínvonal visszaesett, a nagyhatalmak pedig saját ellentéteiket, vitáikat gyakran ebben az ún. „harmadik világban” vezették le. Afganisztán ugyan formálisan sosem lett gyarmat, de korábban a perzsa és az indiai hatalom ütközőzónája, a 19. század kezdete óta pedig az orosz és a brit terjeszkedés színtere volt, hogy végül egy szovjet–amerikai proxy háború helyszínévé váljon.

Több mint kétszáz éve a nemzetközi élet súlyos gondja a „keleti kérdés”, a vészesen legyengült Török Birodalom és az abba bekebelezett népek helyzete. Az I. világháború végén szétesett nagyhatalom arab területei közé beékelődött, 1948-ban létrejött zsidó állam megsemmisítése közös célja volt az egymással is gyakran szembenálló iszlám országoknak. Katonai kudarcuk után csődöt mondott a fejlett világ energiaigényére építő „olajfegyver” is, a nehezen kivédhető terrorista merényletek pedig politikai célok elérésére alkalmatlannak bizonyultak. Az Izrael mellett a Nyugattal együttműködő mohamedán országokat is gyűlölő iszlám fundamentalisták a férfiak dominanciáján és a nők alárendelésén, kegyetlen büntetéseken, az alkohol tilalmán és kellemes, gyönyörökkel teli túlvilági hiten alapuló világuk halálos veszedelmét látják a nyugati kultúra és divatok terjedésében. Az első számú ellenségnek, a Sátán megtestesítőjének tekintik az Egyesült Államokat, nemcsak mint Izrael fő támogatóját, de mint a modernizáció motorját és terjesztőjét. Ennek visszaszorítására, Amerika megbüntetésére született az ötlet: eltérített repülőgépekkel mérni csapást az USA gazdasági erejének szimbólumára, a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaira, a hadszervezetet irányító Pentagonra és – valószínűleg – magára a Fehér Házra. Vitathatatlan, hogy a húsz évvel ezelőtt, szeptember 11-én végrehajtott akciót az Afganisztánban háborítatlanul, állami támogatással működő al-Kaida terrorszervezet készítette elő. Ez a bázis fenyegette nemcsak a nyugati demokráciákat, de az iszlám fanatizmus által ugyancsak veszélyeztetett Oroszországot, sőt a mohamedán ujgurokat kegyetlenül elnyomó Kínát is. Tehát világméretű egyetértés fogadta, hogy az Egyesült Államok katonai inváziója hetek alatt elsöpörte a fiatal vallási fanatikus tálibok embertelen rendszerét – amelyet Afganisztán lakóinak döntő többsége is gyűlölt.

Hogyan fogadta volna a világ és az amerikai közvélemény, ha katonai győzelme után az Egyesült Államok hazaviszi katonáit, és sorsára hagyja ezt az elmaradott, mérhetetlenül szegény, törzsi ellentétektől megosztott, többnyelvű és többnemzetiségű országot? Logikusnak tűnt, hogy a helyi vezetőkből létrehozott központi afgán kormányra támaszkodva és a fegyverek által fenntartott rendet kihasználva fel kell számolni a belső törzsi ellentéteket, a gazdasági fejlődéshez nélkülözhetetlen utakat, iskolákat, kórházakat kell építeni, és létre kell hozni a többpárti választásokra épülő demokratikus politikai rendszert. Az eredmények egy ideig biztatóbban alakultak, mint a szintén egy kegyetlen diktatúra alól felszabadított és hasonló módon átalakítani, modern demokráciává formálni próbált Irakban. Hol történt a hiba, mi vezetett Irakban és Szíriában a terrorizmus és a Nyugat-ellenesség még veszedelmesebb formáját jelentő Iszlám Állam megszületéséhez és gyors sikereihez, Afganisztánban pedig a legyőzött, szétvert, vezetőit elveszített tálib gerillák újjászerveződéséhez, majd váratlan és teljes győzelméhez? A választ könyvek és tanulmányok sokasága keresi. Saját magyarázatom szükségképpen csak rövid, felületes és vitatható lehet.

Ma a világ hajlamos azt hinni, hogy a demokráciát nem lehet exportálni, különösen nem Latin-Amerikába, Ázsiába és Afrikába. Azért nemcsak a II. világháború utáni Japán az ellenpélda, India joggal nevezhető a világ legnagyobb demokráciájának, de visszaesésekkel, törékenyen egyelőre fennáll Indonéziában, Malajziában, Jordániában, Dél-Afrikában, Kenyában, Tunéziában, egy sor latin-amerikai országban és máshol is. Közép-Európa nagyobb részén saját gyökerekből, de nyugati segítséggel ugyancsak beválni látszik a parlamentáris demokrácia. Ám a demokráciához elengedhetetlen a lakosság bizonyos szintű műveltsége, együttműködési készsége, a széles középosztály, a nagy vagyoni és életszínvonal-beli különbségek mérséklése, a jó infrastruktúra, a működő egészségügyi ellátás. Egyszóval a civilizáció. Az arab és az iszlám világ jelentős részén mindez hiányos. Afganisztánban a külföldi beavatkozások előtt mindennek szinte nyoma sem volt. Nincs afgán nemzet, nagyon különböző nyelveket beszélő törzsek alkotják a lakosságot, működő központi hatalom ott sosem létezett, a legnagyobb pastu népesség dominanciája ellen pedig a többi törzs mindig lázadozott. Soha nem volt ott stabilitás.

Ebben a földrajzilag is elzárt, tengerpart nélküli, európai szemmel nézve rendkívül elmaradott országban egyszerre megjelent a 21. századi technika, hírközlés – és rengeteg pénz. Utak, repülőterek, házak, iskolák, kórházak épültek. A törzsi elmaradottságban, írástudatlanságban élő tömegek azt látták, hogy egyszer csak tele lettek a városok autókkal, az üzletek soha nem látott árukkal, de őnekik minderre nincsen pénzük. Az általános szegénységet az emberek könnyebben viselik el, mint azt, hogy kevesek hirtelen meggazdagodnak, mert a beáramló pénz jó része az ő zsebükbe megy. Lehet, hogy mindenkinek kicsit jobbak lettek az életkörülményei, de a jólét elérhetetlen távolságban maradt. Ez frusztráló. Az iráni sah rendszere a hatalmas olajjövedelmek és hihetetlen ütemű modernizálás ellenére azért bukott meg, mert az emelkedő életszínvonal nem, vagy nem eléggé érintette a vidéki tömegeket. Afganisztánban is hasonló történt. Ráadásul a hatalmas változásokat idegenek hozták be, akik egészen másként beszélnek és viselkednek, más ruhában járnak, és felfoghatatlanul működő eszközökkel uralkodnak az országban. Ők az igazi urak, nem a helyi hatalmasságok. Valahol ebben lehet annak a nyitja, hogy aki azt mondta, hogy ő majd mindezt megváltoztatja, visszahozza a megszokott régi szokásokat és rendet, visszaparancsolja a nőket a házakba, azt örömmel fogadták. Ráadásul Afganisztánban, de a legtöbb keleti országban is más a szavak értelme, más az érintkezés stílusa, a becsület fogalma. Lesből támadni, az ellenfélhez átállni, válogatás nélkül gyilkolni elfogadott ott, ahol mindig olcsó volt az élet, rövid az élettartam. Ha pedig valaki egy hitetlent megöl, azt várja Mohamed paradicsoma – ez a hit általános.

Nem az a meglepő, hogy így ért véget a gyarmatosítók uralma, hanem az, hogy ennyi ideig fenn tudott maradni. Persze másként kellett volna távozni. Aki afgán pedig nem tud elmenekülni, az már kezdi visszasírni az őket cserbenhagyókat.

Jeszenszky Géza