A zwentendorfi példa
1972. április 4-én megkezdődött az első ausztriai atomerőmű építése. Aztán 1978 novemberében, a háború utáni első (ügydöntő) népszavazáson az erőmű terve hajszálnyival, 50,47 százalékkal elbukott. A zwentendorfi létesítményben ma iskolaközpont és kutatóintézet működik.
Még hogy Zwentendorfból nem érkezik áram a hálózatba? Hogy a hetvenes években felépült és soha üzembe nem helyezett atomerőmű elveszett volna az energiatermelés szempontjából? Az EVN (Alsó-ausztriai Energiaszolgáltató) munkatársa színpadiasan mutat a szelíd Duna-parti tájba nemigen illő épületre, amelynek 110 méter magas tornya messziről látható. S valóban: a tetőn, a külső falakon körben, sőt előtte-mögötte a telken napmodulok gyűjtik a természetes energiát, amelyből a fotovoltaikus rendszer olcsó villanyárammal látja el a háztartásokat. Nem annyival, mint amennyit (700 megawattot) az eredeti elképzelés szerint a zwentendorfi atomerőmű termelt volna – ám ez a 190 megawatt legalább környezetbarát.
Az alig több mint négyezer lakosú, vásárjoggal rendelkező alsó-ausztriai község neve fogalom, és nem is elsősorban a tudatos környezetvédelem miatt. Sokkal inkább azért, mert a tényleges demokráciát jelképezi, azt, hogy a felsőbb akaratot felülírhatja a nép. Még ha ez jókora (pillanatnyi) népgazdasági veszteséget is jelent.
1972. április 4-én hosszas tanulmányok, előzetes felmérések, számítások után megkezdődött az első ausztriai atomerőmű építése. Az előjelek nem kedveztek: két héttel az alapkőletétel után földrengés döntötte romba azt a keveset, ami addig elkészült. Több természeti katasztrófa ugyan a következő hat évben nem keltett zavart, annál jobban erősödött azonban a lakosság tiltakozása. 1975-ben már több mint 500 ezer tagja volt a nukleáris energiát ellenző mozgalomnak. 1977-ben pedig kilenc vorarlbergi hölgy (az anyák) éhségsztrájkja került a figyelem középpontjába.
A hetvenes évek közepén az olajárrobbanás sokkhatása kedvezett a támogatóknak, s ezzel is magyarázható, hogy a politika szilárdan kiállt a terv mellett. A legendás Bruno Kreisky és szocialista pártja szokatlan egységben tudhatta maga mögött a szakszervezetek, az ipar, a tekintélyes Gazdasági Kamara támogatását. A tiltakozások hatására Kreisky zöld utat adott a népszavazásnak, miután úgy ítélte meg, hogy a hasznosságot előtérbe helyező, a veszélyeket tudományos alapossággal cáfoló érvek meggyőzték az ellenérzéseket táplálók többségét.
Tévedett. 1978 novemberében, a háború utáni első (ügydöntő) népszavazáson az atomerőmű terve hajszálnyival, 50,47 százalékkal elbukott. Pedig Kreisky még lemondását is kilátásba helyezte arra az esetre, ha győznek a tiltakozók. Ez merész húzás volt, igaz, még a távozását igazán óhajtó ellenfél, a Néppárt sem adott nyílt ajánlást híveinek az erőmű elleni voksolásra. (Már csak azért sem, mert a gazdasági kompetenciájú párt inkább támogatta, mint ellenezte a nukleáris energia felhasználását – bármennyire jó néven vette volna Kreisky megbuktatását.)
A vereség ellenére Kreisky nem mondott le, a parlament pedig a nép akaratának megfelelően már decemberben elfogadta a nukleáris energia felhasználását tiltó – máig érvényben lévő – törvényt. (A sors iróniája, hogy az 1979-es parlamenti választáson veresége és szószegése ellenére Kreisky egész politikai pályafutása legnagyobb győzelmét aratta, 51 százalékkal abszolút többséget szerzett.)
A 14 milliárd schillinges – mai áron egymilliárd eurós – költséggel létrehozott, a termelés beindítására tökéletesen felkészített épületegyüttes az eredmény kihirdetésekor már ott éktelenkedett a gyönyörű táj kellős közepén. Rögtön megindult a vita a hasznosításról. Kreisky egy dologra figyelmeztetett: az építményt nem szabad veszni – szétmállani, tönkremenni – hagyni, lerombolni.
A tulajdonosok egy ideig még remélték, hogy fordul a kocka, és az osztrákok meggondolják magukat. Miután azonban több népszavazási kezdeményezés is elbukott, leszerelték a létfontosságú berendezéseket, és eladták a hasonló rendszerű német erőműveknek. A körülmények viszont tökéletesen megfeleltek az erőmű-szakembereket képző esseni intézet céljainak: a hallgatók itt veszélyes üzemelés nélkül és mégis valós körülmények között tanulmányozhatják a berendezéseket, s gyakorolhatják az imitált üzemzavar elhárítását. Az adminisztrációs épületben 2001-ig a csendőrség iskolája működött, az erőmű mellett pedig rendszeresen tartottak katasztrófavédelmi gyakorlatokat. Forgattak filmet is a 24 hektáros területen, az ezredforduló táján pedig zenei fesztiválok színhelye volt.
Ma a reaktor az egyik legnagyobb osztrák energiaszolgáltató, az EVN tulajdona. 2010 óta a bécsi Műszaki Egyetemmel karöltve fotovoltaikus kutatóintézetet üzemeltet itt – maga a napenergia termelése már 2003-ban megkezdődött. A helyszín előnye volt, hogy már korábban beszereztek minden engedélyt, és rendelkezésre állt az energia felvételét szolgáló hálózat is. Az sem véletlen, hogy a népgazdasági számításokból így kieső áram pótlására a közelben, Dürnrohrban épült meg az új hőerőmű.
Eredeti rendeltetéséről ma már a nukleáris energia hívei sem álmodnak – ha ugyan vannak még ilyenek Ausztriában. A nyolcvanas években még hallatták hangjukat: a Pro-Zwentendorf mozgalom 402 ezer aláírást gyűjtött az atomreaktor érdekében, ám így sem sikerült rávenni a törvényhozást a módosításra. (Az ellennépszavazás atomenergiát újra elutasító kezdeményezését százezren írták alá.)
Egyébként e két népszavazás nem tartozott a parlament számára kötelező, ügydöntő kategóriába, amelyből a második világháború után Ausztriában csak kettőre volt eddig példa. A zwentendorfin kívül 1994-ben az EU-tagságot szavazták meg kötelező érvénnyel az osztrákok – igaz, ez az eredmény nagyon is megfelelt a kormány szándékainak.
A politikai vezetés által elrendelhető kötelező és igen ritka referendum mellett se szeri, se száma a kisebb fajsúlyú, népi törvénykezdeményezésnek. Ez utóbbit a lakosság egy ezrelékének kérelmére a belügyminisztérium rendeli el. Ha a kérdőíven feltett kérdést legalább százezren aláírják, akkor a parlamentnek tárgyalnia kell a javaslatról, de nem köteles figyelembe venni az aláírásgyűjtés eredményét. Az eddigi 38 kezdeményezésből kevesebb valósult meg, mint amennyi papíron maradt. A legsikeresebb referendumon 1982-ben 1,36 millióan ellenezték a bécsi kongresszusi központot, Kreisky mégis létrehozta az Austria Centert és az ENSZ-központot (az idő őt igazolta). Nem követte törvényalkotás az 1997-es géntechnológia-ellenes kampányt sem (1,22 millió aláírás), viszont 1964-ben a közszolgálati média reformjáról szóló törvényt a 840 ezer aláírással zárult népszavazás kényszerítette ki.
Az 1978. november 5-i zwentendorfi referendum évfordulójáról mindenesetre máig megemlékeznek Ausztriában.
