A világ legveszélyesebb országa
Barack Obama „új stratégiát” hirdetett Afganisztánban. George W. Bush még sikersztoriként kezelte Afganisztánt mint az általa követett „demokráciaexport” kiemelt színterét. Vaknak és süketnek tettette magát a legveszedelmesebb iszlám szélsőségesek, a tálibok ottani katonai sikereivel szemben. Ehhez képest Obama új, „világos és összpontosított” célt jelölt meg: az Al-Káidának otthont és hátteret adó tálib ellenállás szétzúzását, bárhol bukkanjanak is fel az iszlám harcosok. Ez a „bárhol” nyilvánvaló célzás az afgán–pakisztáni határvidékre, amelyet Obama „a világ legveszélyesebb térségének” nevezett. De ha beült volna Karinthy bűvös székébe, akkor nem térségről, hanem országról beszélne; és nem Afganisztánt, hanem Pakisztánt célozza meg. ACZÉL ENDRE írása.
Teljesen világos, hogy azt a plusz tizenhétezer katonát, akit Obama Irakból Afganisztánba irányít át, az afganisztáni/pakisztáni határ közelébe vezénylik, lévén Washington szemében a két ország északi határvidéke „egyugyanazon hadszíntér”. Ami úgy fordítandó magyarra, hogy noha az amerikai hadsereg (tágabb értelemben a NATO-erőcsoportosítás) tiszteletben tartja ugyan ennek a szövetséges országnak a szuverenitását, nem kíván átlépni pakisztáni területre – bár én ebben egyáltalán nem vagyok biztos –, de óhatatlan, hogy összehangolják a határ innenső oldalán az amerikai, a túlsó oldalán pedig a pakisztáni hadsereg akcióit.
A helyzet ugyanis (megint egy Obama-idézettel élve) „veszedelmes”. Sokan azt hitték, hogy a szeptember 11-ét követő megtorló háborúban az Afganisztában hatalmon lévő tálib mozgalom kimúlt. A látszat hosszabb ideig emellett szólt, valóban. Ám ahogyan az évek teltek, az iszlamizmus, e mozgalom ideológiai hajóereje nemhogy elenyészett volna, hanem gyöngédebb (Törökország) és egészen durva formákban (az Al-Káida terrormerényletei) újjáéledt – maguk a tálibok is erőre kaptak.
Belső ellenfél
Amiben persze jelentős szerepe volt annak, hogy az amerikaiak által világra segített afgán demokrácia korrupciós világelsőnek számít (a szegény embereket ilyen jelenségek toborozzák a legszélsőségesebb lobogók alá). És szerepe volt persze a szomszéd Pakisztán északkeleti körzeteiben uralkodó törvényen kívüli állapotoknak. Ez utóbbi azért jelentős szempont, mert a terroristák, általában törzsi védelmet élvezve, teljesen szabadon mozognak egy magyar mértékkel mérve hatalmas, lényegében minden normális infrastruktúrát (utak, folyami közlekedés, repülőterek stb.) nélkülöző, nem a központi hatalom, hanem ősi hagyományokra építkező törzsek ellenőrizte, óriási hegyek szabdalta térségben.
Minden cinizmus nélkül mondom azonban: önmagában egy lényegében világi ország (Pakisztán) teljesen antivilágias területeinek kvázi önállósága sem volna leküzdhetetlen probléma, ha ennek az országnak a politikai vezetői nem hunyászkodnának meg a status quo előtt (a szomszédos, kontinensnyi Indiának ugyanilyen problémája nincs, noha lehetne); továbbá ha a terroristákat üldöző pakisztáni hadseregnek nem volna olyan belső ellenfele, mint a hírhedt ISI, a hírszerzés és elhárítás csúcsszervezete, amely minden jel szerint képtelen szabadulni évtizedes beidegzettségeitől.
A szent háború
Az ISI-t erős szálak fűzik az iszlám fundamentalizmushoz, de nem érzelmi, hanem praktikus okokból. Az amerikaiak eszköze volt akkor, amikor Afganisztánban minden iszlamista erőt mozgósítani kellett a Szovjetunióval és az ottani kommunista kormánnyal szemben. Instrumentális szerepet vitt abban, hogy pakisztáni területen megszületett a rettenetes, kőkorszaki tálib mozgalom, és soha nem volt finnyás, amikor India Kasmír tartományában fel kellett karolni az iszlamista (a mohamedán többségű tartomány elszakadásáért küzdő) mozgalmakat.
A jelek szerint ezek az erős szálak tovább élnek. Több mint hosszas hallgatás után az amerikai vezérkar is szóvá tette a dolgot, jelezvén, hogy az afganisztáni tálib „újjászületés” pakisztáni támogatás nélkül nem mehetne, nem mehetett volna végbe.
(Érdekes, hogy a titkosszolgálati reflexek mennyire örökletesek. Lehet, hogy nem a legjobb példa, de kénytelen vagyok azt mondani, hogy a mai orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete sok tekintetben a „szovjet érdekek” védelmezőjeként fejti ki tevékenységét – és még csak nem is csinál belőle titkot. Az ellenségképek, amelyek évtizedeken át mozgatnak egy ilyen szervezetet, átkozottul nehezen omlanak le...)
Richard Holbrooke, a Balkánon elhíresült amerikai diplomata, aki újabban Obama afganisztáni/pakisztáni különmegbízottja, a rá jellemző sarkos őszinteséggel mondta ki, hogy 1. létezik egy globális „szent háborús” (radikálisan iszlamista) mozgalom; 2. ennek Afganisztán csak a külső pereme; 3. az igazi problémát Pakisztán jelenti, illetve képezi.
Papi iskolák
Ez maradéktalanul igaz. A „szent háború” háttértámaszpontjai ma a pakisztáni központi hatalom által nem ellenőrzött pakisztáni/afganisztáni határtérségben működnek.
A pakisztáni határ mögül nemcsak a tálibok tevékenykednek, oda nemcsak ők vonulnak vissza tetszésük szerint, szabadon: ott tevékenykednek zavartalanul a „szent háború” harcosait kiképző, finoman szólva is elvakult papok által üzemeltetett iskolák; ott sikerült hivatalos jóváhagyással újból bevezetni (a béke érdekében) az iszlám törvénykezést, hatalmas pofont adva az elvben világi államnak.
Azt kell mondani, hogy az ISI folyamatosan cimborál az ördöggel. Erre az a szabványos válasz, hogy hajdanán a CIA is zsoldjába fogadta Oszama bin Ladent (ami tény), merthogy a „magasabb érdek” – a Szovjetunió kiűzése Afganisztánból – ezt kívánta. Felhozzák még párhuzam gyanánt Churchill „szentségtelen szövetségét” Sztálinnal – Hitler ellenében.
Nukleáris titkok
De a Szovjetunió afganisztáni beavatkozása óta harminc, kivonulása óta pedig már húsz év telt el. Azóta Amerika komoly leckét kapott abból, hogy mindazok az iszlamisták, akiket a keblére ölelt, voltaképp ugyanúgy a nyugati civilizáció megtestesítőjét látták a Szovjetunióban (amely világivá próbálta varázsolni Afganisztánt), mint az Egyesült Államokban, s a Szovjetunió megszűntével a „szent háborút” New Yorkba telepítették át.
Ha Pakisztánban akármilyen hatalmi láncszem gyöngeséget mutat az ördöggel cimborálókkal (a Holbrooke által említett „szent háborús” alakokkal) szemben, annak azért vannak, lehetnek kataklizmatikus következményei, hiszen Pakisztán nukleáris hatalom. A maga nemében pedig egészen különleges. Ugyanis a pakisztáni atombomba atyja nukleáris titkok sorát adta el vagy adta ki „külföldre”. Hogy hová, azt az illető iszlamista beállítottsága miatt csak gyanítani lehet.
A civil hatalom élén egy népszerűtlen, voltaképpen meggyilkolt feleségének (Benazir Bhutto volt miniszterelnök) és a felesége által képviselt dinasztiának a reputációjából élő elnök, Aszif Zardari áll, egyre remegőbb lábakkal a Navaz Sarif – ugyancsak volt miniszterelnök – képviselte ellenzék előtt. A hadsereg fölött nincs igazi kontroll, az ISI fölött alighanem még kevesebb. A bajokat tetézi, hogy a „szent háborús” terrorizmusnak maga a civil hatalom is célpontja, iraki típusú robbantások, merényletek követik egymást, az ország destabilizálásának, iszlamizálásának nyilvánvaló céljával. Ezért bátorkodom mondani: Pakisztán a világ legveszélyesebb országa.
