A vesztesek populizmusa

Az Egyesült Államokban a valóságshow-sztár, Donald Trump és a vermonti szocialista, Bernie Sanders olyan mozgalmakat indítottak el, amelyek a republikánusokat, illetve a demokratákat is a szélről támadják. Az Egyesült Királyságban a Nigel Farage vezette UKIP bevándorlóellenes és nacionalista retorikával hatalmas sikert ért el a Brexit-népszavazással, miközben a Munkáspárt vezetője, a kemény balos, osztályharcos, chavezista, putyinista és az antiszemitizmus vádjába keveredett Jeremy Corbyn iparágak államosításával akarja végre megvalósítani a szocializmust. Franciaországban a hagyományos pártok koalíciója képes csak hatalmon kívül tartani a szélsőjobbos Nemzeti Frontot, miközben Ausztriában egyre nagyobb sikereket ér el az idegenellenes Szabadságpárt. A lengyel és magyar kormányok Putyin politikai nyomdokaiba léptek, még ha nem kifejezetten oroszbarátok is, miközben Törökországban Erdo?an lassan befejezi a politikai rendszer tekintélyelvűre történő átalakítását. A spanyoloknál a Podemos, a görögöknél pedig a Sziriza a rezidens globalizációellenes párt, de a szélsőjobbos Arany Hajnal is a protekcionizmusra épít.

A populizmus mindkét oldala a fejlett világ munkásaira alapozva szerez magának tömegtámogatottságot és támadja a globalizációt. A baloldal a megszorításokat, a jobb pedig az idegenek beengedését tekinti a probléma forrásának, de mindkét oldal panasza mögött a gazdasági bizonytalanság áll. Miközben ugyanis a világon hatalmasat csökkent az utóbbi évtizedekben a szegénység, a fejlett világban már a pénzügyi válságot megelőzően is emelkedett az egyenlőtlenség.

Közhely, hogy a populizmus a globalizáció veszteseit lovagolja meg, de az már nem, hogy ezek az emberek szinte mind a fejlett világ munkásai között vannak. Közös ezekben a mozgalmakban, hogy egy szebb, jobb, kiszámíthatóbb múltat mutatnak fel és ígérnek visszahozni, miközben csoportidentitást és ellenségképet szolgáltatnak. A baloldalon a gazdasági elitek és a nemzetközi versenyképesség képében, a jobboldalon a bevándorlók formájában. Az antiszemitizmus és az iszlámellenesség választható.

Branko Milanović, a Világbank közgazdásza érdekes összefüggésre bukkant a globális egyenlőtlenség tanulmányozása közben. Milanović felvázolta az egyes jövedelmi szegmenseket, de nem csupán egy-egy kontinensre vagy országcsoportra, hanem globálisan. Így például a kínai középosztály a globális jövedelmi eloszlás közepére (50 százalék) esik, míg a gazdag országok munkásai körülbelül a felső régióba, a 75–90 százalékba. Ez pedig éppen az a csoport, amelynek a legkevésbé emelkedett a reáljövedelme a pénzügyi válságot megelőző két évtizedben. A lecsúszás tehát nem abszolút volt, hanem relatív.

A kutatásból kiderült, hogy a globalizáció nem termelt rengeteg vesztest 1988 és 2008 között – éppen ellenkezőleg. A globális egy százalékon kívül a feltörekvő országok középosztálya is hatalmas haszonélvezője volt. Az abszolút szegénység (a napi 1,25 dollár alatt élők száma) is hatalmas mértékben csökkent ugyanezen idő alatt, 44 százalékról 23 százalékra. Akik viszont nem nyertek a globalizációval, szinte mind a fejlett világban élnek, és szubjektív vesztesként élik meg helyzetüket – annak ellenére hogy a globális jövedelemeloszlás felső 75–90 százalékába tartoznak. A kereskedelem ugyan több százmillió embert segített ki a nyomorból világszerte, a gazdag országok munkásait érintette azonban a legkevésbé pozitívan. Az ő (inflációhoz igazított) reálkeresetük alig emelkedett 1988 és 2008 között, miközben minden más csoporté hatalmasat.

Vagyis már 2008, a globális pénzügyi válság kezdete előtti időszakban is puskaporos hordón ültek a nyugati politikai elitek. Szintén közhely, hogy a szépen gyarapodó európai és észak-amerikai politikai és gazdasági elitek elszakadtak a világgazdaság változásai ellen védtelen tömegektől, akiknek a munkahelyeit nemcsak az ázsiai konkurencia, de a belföldi kiszervezés is tizedeli – és nem csak a kékgalléros szektorokban. A gépesítés minderre rátesz még egy lapáttal, a gazdasági válság pedig, amelyre eddig nem találtak semmilyen kielégítő megoldást, betetőzi a jelenséget.

Ennek a munkásosztálynak azonban csak egyik része a sokat emlegetett, munkáját elvesztő, kékgalléros réteg. A Brexit támogatói között voltak például azok a corbynisták is, akik a szocializmust kívánják megvalósítani az Egyesült Királyságban – de Brüsszel nem engedi egész szektorok államosítását. Szakszervezetek Európában is hasonlóan ambivalensek az Európai Uniót illetően. Franciaországban szintén erős a protekcionizmus, ahol szinte már az identitás részét képezi a munkaadók ellen viselt sztrájkháború, ami mellesleg a munkanélkülieket munkahelyeken, a munkahelyeket pedig az országon kívül tartja.

A középosztály lecsúszása visszaveti a szabadságigényt. A gazdasági bizonytalanság azonnal politikai elégedetlenségbe fordul, és a tehetetlenség érzése arra készteti a választót, hogy az erős vezetőben keresse a megoldást. Nem véletlen, hogy a társadalomtudományok egyik legstabilabb összefüggése a középosztály meglétét köti össze a demokráciával. A gazdasági virágzás volt a hidegháború utáni demokráciák fő legitimációs tényezője. Ennek hiányában a politikai elitek számára csábító sérelemalapú identitást és ellenségképet felmutatni, ami ellen aztán fenn lehet tartani a rendet. A gazdaságot ugyanis lehetetlen jogszabályi eszközökkel növekedésre bírni (ha lehetne, valószínűleg már megtörtént volna), de rendfenntartó eszközei minden kormánynak vannak. A mindenkori elitek ezért próbálják biztonsági kérdéssé átalakítani a problémát és a bevándorlásra terelni a figyelmet. Ezt azonban a populisták és a rendszeren kívüli mozgalmak sokkal jobban ki tudják használni.

A bevett magyarázat szerint a gazdasági kihívásokra (recesszió és egyenlőtlenség) és a bevándorlásra a megszokott elitek nem tudtak megoldást találni, ezért az emberek új mozgalmak felé fordulnak. De ez nem teljesen igaz. A bevándorlást már az utóbbiak tették fel a panaszlistára, méghozzá bűnbakként a gazdasági problémák miatt. Az elégedetlenség tehát továbbra is tisztán gazdasági eredetű.

Trump, Sanders, Farage és Corbyn politikájában közös vonás a protekcionizmus. Mind a nacionalista, mind a szocialista populizmusra jellemző a bezárkózás és a bevándorlásellenesség. A tanulmány azonban rámutat, hogy vagy a szegény országok zárkóznak fel a globalizációval, vagy a lakosságuk fog a fejlettebb világba vándorolni. A gazdasági protekcionizmus ezért könnyen vezethet – paradox módon – még nagyobb bevándorlási nyomáshoz, miközben mindenkit szegényebbé tesz.