A Vaskancellár gyarmata
Ismerjék el népirtásként azt, amit felmenőik a 20. század elején a német gyarmat Délnyugat-Afrikában (a mai Namíbiában) elkövettek. A Bundestag tavasszal vitatta meg a Balpárt, az SPD és a Zöldek javaslatát: kérjen bocsánatot a kormány százezernyi bennszülött kiirtásáért, és fizessen kártérítést. A parlament konzervatív többsége elutasította a kezdeményezést, amelyet vagy száz civilszervezet is támogatott. Mindössze félórás volt a vita, pedig abban arról is szó esett: az első német koncentrációs táborokat Afrikában állították fel, és a gyarmat császári megbízottja Göring marsall papája volt. HELTAI ANDRÁS írása.
E tájakon már a 15. században jártak portugálok, de odébb is álltak, mert a kopár, terméketlen terület semmit sem ígért. Hasonlóan döntöttek később az Afrikát módszeresen gyarmatosító britek is. Majd az 1880-as években bizonyos Adolf Lüderitz brémai kereskedő lát fantáziát az ügyben, és pár száz puskáért, némi pénzért, de főként csalással felvásárolja a földeket a feketéktől. Kétszer akkora területet, mint az akkori császári Németország, rajta mindössze kétszázötvenezer lakossal. Majd meggyőzi az ügytől kezdetben húzódozó birodalomépítőt, Bismarck kancellárt: ideje, hogy az egységbe forrt hatalomnak gyarmatai is legyenek, mint a vetélytársaknak. Amikor a britek a németek megjelenésének hírére mégis a terület annektálására készülnek, a Vaskancellár két hadihajót küld, és a kikötőben 1884 augusztusában felvonják a császári lobogót.
A haza java
A döntés mögött még egy meggondolás állt: gyarmat birtokában meg lehet akadályozni, hogy továbbra is Amerikába vándoroljanak ki tömegek. Menjenek inkább Afrikába, ott németek maradnak, s a haza javát szolgálják. Ráadásul így meg lehet szabadulni kevéssé kívánatos, rebellis elemektől, a szaporodó proliktól – próbáljanak szerencsét odalenn. Német alapossággal gondolnak a nőkre is: „gyarmatiskolákban” készítik fel a kivándorlásra készülőket feladataikra, vagy kétezren szállnak azután hajóra.
Sokan meg is találják a szerencséjüket, ha nem is hosszú időre. Német Nyugat-Afrikában vasútvonalak, takaros települések épülnek, templommal, iskolával, kórházzal, sörözővel, kuglipályával, s ezek a masszív kőházak sok helyütt máig állnak. Kiderül, hogy a kopár földek alól cinket és rezet lehet bányászni, majd 1908-ban a világszenzáció: óriási gyémántra bukkannak. Áramlanak attól kezdve a szerencsevadászok, mint fél százada az aranyásók Kaliforniába. Bányászvároskák nőnek ki a sivatagból, ahová tartályokban kell szállítani a vizet, de érkezik oda Párizsból pezsgő, kaviár, vendégszereplésre hamburgi színészek – rengeteg a pénz. Legalábbis pár évre, amíg el nem fogy a gyémánt java. Máig turistaattrakció Kolmanstadt, egykor a világ leggazdagabb bányászvárosa, ahol állnak ugyan a házak, de ember már rég nem él bennük.
Nagyobb gond, hogy a lenézett „hottentották” (a feketéket nyelvük miatt dadogóknak minősítő gúnyszót a búroktól vették át) kezdenek rájönni: kisemmizik őket. A gyarmatosítók először a földjeiket szerzik meg, az állattenyésztő törzsek tagjai pedig zsugorodó rezervátumokba kényszerülnek. Hozzá szárazság, sáskajárás – az őslakosságnak csak a nyomorúságos cselédsors marad.
S miután mind gyakoribb a brutalitás, a nemi erőszak is, a nagyobbik törzs, a fegyverforgatásban is jártas hereroké 1904 januárjában fellázad. Főnökük, Samuel Maharero addig „mintadiák” volt, a németek alapította Augustineumban lelkésznek készült, s jó barátja volt Theodor Leutwein, a német kormányzó. Leutwein a kiegyezés embere, ám leváltják, amikor az elkeseredett fekete lázadók a törzsfőnök tilalma ellenére német nőket, gyerekeket is megölnek, és felgyújtják a házakat, a német csapatok pedig visszavonulásra kényszerülnek.
Az utód hírhedt gyarmati „szakértő”: Lothar von Trotha részt vett a kínai bokszerlázadás és a kelet-afrikai német gyarmati zendülések leverésében. Amikor a vezérőrnagy megérkezik, a harcoknak már két hónapja vége. Ő azonban kiadja a jelszót: „Ki kell őket irtani.” Ezerötszáz katonája van, a hereróknak vagy negyvenezer, ötezren puskával felfegyverezve. Trotha meglepetésszerűen, ágyúkkal, géppuskákkal támad rájuk, s egy nap alatt legyőzi őket. Az életben maradottak egyetlen menekülési lehetősége: a Kalahári sivatagon át Brit-Becsuánaföldre (a mai Botswanába) jutni. Keveseknek sikerül, élelem és víz híján férfiak, nők, gyerekek ezrei ott pusztulnak a sivatagban.
Trotha csapatai üldözik a menekülőket, s kivégzés vár az elfogottakra, de azokra is, akik megadják magukat. Amikor már nem győzik az üldözést, őröket állítanak, s kiadják a Vernichtungsbefehlt: minden hererót, akit a gyarmat területén találnak, agyon kell lőni. Nőt, gyereket is.
Bismarck utasítására a halálparancsot két hónap után felfüggesztik ugyan, de ami utána következik, alig jobb. A bevált brit példát követik – ők concentration campnek nevezett táborokat állítottak fel a rebellis bennszülöttek fogva tartására. A hererókat a városok közelében felállított lágerekbe szállítják, s a munkaerőt onnan kölcsönözhetik a vállalkozók, vagy az állam dolgoztatja a feketéket. Mindezt olyan körülmények között, hogy a foglyok fele az első év után belepusztult.
Egyébként a hererók után a másik törzs, a namáké is fellázad. Hasonlóan bánnak el velük, azzal a különbséggel, hogy őket leverésük után egy szigetre deportálják, ahol nyolcvan százalékuk meghal.
A „rendteremtés” mérlege: 1910-re – a harcokban elesetteket, a kivégzetteket, az éhen vagy szomjan haltakat összevéve – elpusztult a herero nép nyolcvan százaléka, míg öt-tíz százalékának sikerült átmenekülnie a határon. A nana törzs kétharmada esett áldozatul. A szakértők szerint a történelem egyik leghatékonyabb népirtásával állunk szemben, amely mintegy kilencvenezer áldozatot követelt. A németek katonában és polgári áldozatokban összesen százhuszonhárom embert veszítettek.
Berlin rövid életű afrikai gyarmatbirodalmának az első világháborúval vége lett. Erre a területre (Brit) Dél-Afrika katonái vonultak be, hogy azután igen soká, 1990-ig maradjanak. A hererók és a nanák leszármazottainak több évtizedes véres harcokban kellett megküzdeniük az immár a szomszédból jött, a faji megkülönböztetést oly sikeresen gyakorló új gyarmatosítókkal. A SWAPO, a Délnyugat-Afrikai Felszabadítási Szervezet a hatvanas évektől politikai, majd fegyveres harcot is viselt. Dél-Afrika a nyolcvanas évek végére több ezres katonai vesztesége, milliárdos hadikiadások, a kubai csapatoktól elszenvedett angolai veresége után s az ENSZ nyomására feladta, és hozzájárult Namíbia önállóságához, választások kiírásához. Azóta is a SWAPO-é a többség, s azóta sem sikerült sok földet, még kevésbé bányát visszaszerezni a fehér telepesektől.
Ismerős házak
A bismarcki időben kiépített kikötővárost máig Lüderitznek hívják. Berlini, müncheni turistacsoportok álmélkodva szemlélik az oly ismerős házakat a világ másik végén, ahol élnek még a gyarmatosítók leszármazottai. Tehetősebb németek gyakran járnak vadászni e hajdanvolt gyarmatra, ahol a várható átlagos életkor ötvenkét év körül, a munkanélküliség ötven százalék felett van, és a jó kétmilliós lakosságnak több mint fele a szegénységi küszöb alatt él. Egyébként a De Beers, a világ legnagyobb gyémánttermelője máig üzemeltet bányákat Namíbiában. Múzeumban látható az a Berlinből importált röntgenkészülék, amely az egyenlítőtől délre hajdan az egyetlen volt a maga nemében. Arra használták, hogy kiderítsék: nem nyelt-e le nyersgyémántot a fekete bányász.
