A Szovjetunió újjáépítése

Zbigniew Brzezinski, számos amerikai (demokrata) elnök tanácsadója egyszersmind az Egyesült Államok egyik legjobb politikai koponyája A nagy sakktábla című könyvében írta le: „Ukrajnával együtt Oroszország egy birodalom, nélküle nem az.” A gondolatnak csak helyeselhetünk. Nincs „új Szovjetunió” Ukrajna nélkül. A többiek mellékszereplők, statiszták, bár nem jelentéktelenek.

Röviden és velősen: Putyin magához akarja láncolni Ukrajnát. Elviselhetetlen számára a gondolat, hogy Ukrajna – bő 350 éves együttélés után – örökre leváljon az orosz „anyaország” röppályájáról, és egy társulási szerződés révén belépjen az Európai Unió előszobájába. Bunkósbot van a kezében, nem is egy. De ha jobban megnézzük, a mézesmadzag se hiányzik. Ugyanazért a jótéteményért – szabadkereskedelem, vámok nélkül – Oroszország semmilyen demokratikus, emberi jogi (tágabb értelemben belpolitikai) engedményt nem kér, miközben az unió egyfolytában Ukrajna demokráciadeficitjeire panaszkodik, és az európai normákat kéri számon az országon, még mielőtt elhelyezné önnön aláírását a társulási okmányon.

Csakhogy. A társulási tárgyalások hosszú évei alatt Ukrajna (Lengyelország és a baltiak erős támogatásával) eljutott arra a pontra, ahonnan látszólag nincs visszatérés. Az, amit „európai tájékozódásnak” szoktunk nevezni, az ország hivatalos politikája. Augusztus végén, amikor tárgyalóasztalhoz ült Medvegyev orosz miniszterelnökkel, Mikola Azarov ukrán kormányfő – partnere minden győzködésének dacára – ezt az álláspontot erősítette meg, amire Igor Suvalov, Medvegyev helyettese azzal reagált: a továbbiakban nincs miről tárgyalni.

Ámde az oroszok nem kívántak tétlenek maradni. Ugyanebben a hónapban szigorított ellenőrzésnek vetették alá az Oroszországba irányuló ukrán importot. Tudni kell, hogy ez Ukrajna összes kivitelének egynegyede. Ezt megelőzően – kreált minőségi kifogásokkal – az oroszok teljes egészében leállították a Rosen névre hallgató ukrán édesipari multi termékeinek behozatalát, majd kivették az adómentesség alól az ukrajnai eredetű gázcsöveket. Szergej Glazjev, Putyin gazdasági főtanácsadója közölte: ha Ukrajna társul az unióval, „öngyilkosságot” követ el. Maga az elnök e szavakkal adott nyomatékot Glazjev fenyegetésének: „Ha szomszédaink liberalizálják a vámkapcsolatokat az európai unióval, akkor az ukrán piacra beömlenek minőségben és árban egyaránt jó termékek, ami majd oda vezet, hogy az ukrán piacról maguk az ukrán áruk szorulnak ki.”

Többről van azonban szó. Ha az unió tagországai előtt kinyílik az ukrán piac, valóban fennáll a veszélye annak is, hogy – mint Suvalov mondta – a ma Oroszországot, Belaruszt és Kazahsztánt magában foglaló „eurázsiai” vámunió piacára Ukrajnán keresztül ellenőrizetlen mennyiségben jutnak be uniós termékek – lévén a kereskedelem az említettek és Ukrajna között, sőt a Szovjetunió széthullása után teremtett Független Államok Közösségében bő húsz éve elvileg vámmentes. Putyin is, Suvalov is „védőintézkedéseket” helyezett kilátásba. Ha novemberben a kijevi kormány aláírja a társulási szerződést az unióval, kegyetlen kereskedelmi háború kezdődhet, amelyben az oroszok egészen bizonyosan kijátsszák legerősebb kártyájukat: a gázárat. De adott esetben az ukránok oroszországi munkavállalásának korlátozását is.

A Szovjetunió újjáépítésének történelmi kísérlete közben Oroszország autokrata elnöke mindig ugyanazzal a három zsaroló módszerrel él (hol a fenyegetés, hol a megvalósulás szintjén): az import és a munkaerő-áramlás tilalmával, valamint a kedvezményes földgázár likvidálásával. Kivált az utóbbival.

Ennek a tripla bunkósbotnak a vége a minap a kicsi és szegény Moldován csattant, mert az oroszok egyik napról a másikra – élelmiszer-egészségügyi kifogásokkal – betiltották a moldovai szeszipari termékek (konyak, bor) importját, és Rogozin miniszterelnök-helyettes Chişinăuban jártában futólag azt is megemlítette cinikusan, reméli, hogy a moldovaiak nem fognak télen megfagyni, azaz elbírják a megemelt orosz földgázszámlát. Az orosz politikus még arra is utalt, hogy Moldova akár búcsút is inthet a tőle 1992-ben leszakadt Dnyeszteren túli területnek, amely orosz védnökség alatt éli azóta is a maga külön életét.

Ez a sok rossz persze csak akkor éri el Moldovát, ha parafálja a társulási szerződést az unióval. Addig is: gondolkodhat azon, hová adja el a borát, amely a szovjet időktől számítva mindig is a fő bevételi forrása volt. (Az unió pillanatnyilag azon gondolkodik, hogy megemeli a moldovai borkvótát. Ám az még jobb állapotában sem lesz annyi, mint amennyit az orosz piac fölvett.) Moldova egyébként a „második román állam”, amelyet a háttérből Bukarest persze az uniós csatlakozás felé taszigál, sőt a két ország egyesülésének gondolata se halt ki a román közpolitikában. Kérdés: kibírja-e Moldova az orosz nyomást?

Örményország nem bírta ki. Noha ennek az ugyancsak kis országnak jóval intenzívebbek a gazdasági kapcsolatai az unióval, mint Oroszországgal, félelme attól, hogy a szomszédos Azerbajdzsánnal az általa megszállt Karabah miatt meglévő negyed évszázados konfliktusa az uniós csatlakozás szülte orosz harag miatt kiújulhat (az oroszok fegyvert szállítanak az azerieknek!), kifarolt a társulási megállapodásból, egyszersmind jelezte csatlakozási szándékát az „eurázsiai” vámunióhoz. Magyarán: minden átmenet nélkül, háromévnyi komoly brüsszeli alkudozás után lecövekelt Oroszország mellett.

Az örmény pálfordulás mindenesetre nem elegendő bizonyíték amellett, hogy Putyinnak könnyű „eladnia” a maga rivális integrációs projektjét a volt Szovjetunió területén. Grúzia – a minapi orosz–grúz háború miatt – szóba sem jön; Azerbajdzsán meg, bőviben az energiahordozóknak, nyugodtan üzletel Moszkvával anélkül, hogy szükségét érezné bármilyen kötődésnek. (De azért Ilham Alijev, a diktátor, a mi „baltás emberünk” kegyes atyja már fölvett 15 millió eurót Brüsszeltől az igazságszolgáltatás modernizálására. Ha-ha.) Pillanatnyilag, az örményeket is ideszámítva, négyen vannak csak – igaz, ha Moldova nem ír alá, ha Ukrajna is visszatáncol, akkor az unió keletipartner-projektje is zátonyra fut.

Kérdezhetni: mi van – Kazahsztánon túl – a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokkal? Semmi érdeklődés Moszkvából? Erre nézve egy különös útmutató van a kezemben: egy kirgiz politológus dolgozata. Amelyből az olvasható ki, hogy a Sanghaji Együttműködési Szervezet (mert ilyen is van, benne Oroszországgal) jobb perspektívát kínál a közép-ázsiaiaknak, mint a Putyin vezérelte „eurázsiai” integráció. Miért is? Mert a szervezetet uraló kínaiaknak van pénzük beruházni, az oroszoknak meg nincsen. Történetesen igaz, hogy mivel a kínaiakat módfelett érdekli minden, ami energiahordozó, készségesen ruháznak be türkméneknél, kirgizeknél, akiknek ugyan általában jók a kapcsolataik Moszkvával, de az Európai Unió éppannyira nem érdekli őket, mint a Putyin ösztönözte, nekik nem vonzó „szovjet” integráció, amely esetleg megkötné a kezüket Kína felé. Érdekes módon ők megvalósították azt, ami az örményeknek nem sikerülhet, nem sikerülhetett: „katonai partnerség” Moszkvával, de közben „gazdasági partnerség” másokkal. Mindenesetre a térség legnagyobb ereje, Kazahsztán már bent van az orosz integrációban, s meglehet, ez idővel őket is odavonzza. Szép szóval vagy másképp. Van olyan is, hogy orosz–kínai versenyfutás, még ha ők ketten szövetségesek olykor olyan ügyekben, mint Szíria vagy Irán.