A spanyolok jobbfelé szavaztak
Egy csúnya mozaikszó, a PIIGS az euróövezet válságba jutott országait fogja egybe. A „P”, azaz Portugália kormánya már hónapokkal ezelőtt megbukott, az „I”, azaz Írországé ugyancsak; aztán gyors egymásutánban következett a másik „I” – Itália –, továbbá a „G”, azaz Görögország, s most vasárnap az „S” is: Spanyolország kormánya. Az öt közül három szocialista, kettő konzervatív volt. A görögöknél és az olaszoknál pártonkívüli technokraták vették át a hatalmat, míg a másik háromban választott politikusok fognak irányítani. A válság felfalta gyermekeit. ACZÉL ENDRE írása.
A 2004 óta hatalmon levő spanyol szocialisták (PSOE) a biztos bukásba futottak bele. 22 százalékos munkanélküliséggel (benne a 18 és 24 év közöttiek 50 százalékos arányával), stagnáló gazdasággal, növekvő adósságheggyel és állandó megszorításokkal nem lehet választást nyerni. A PP-nek abszolút többsége lesz a spanyol parlamentben. Ez azzal az előnnyel jár, hogy – ellentétben szocialista elődjével – nem kell majd folyamatosan engedményeket tennie a kispártoknak.
Mi Budapesten tudjuk, hogy egy ilyen felhatalmazás mennyit ér. Ha PP-nek nem lesz is kétharmada a jövő hónapban megalakuló parlamentben, hivatkozhat egy olyan szilárd bázisra, amely neki is, a befektetőknek is jelentős biztonságot nyújt. Ám ez csak lehetőség, mert keveseknek van sejtelmük arról, hogy az előtte álló két évben Mariano Rajoy, a PP győztes vezére és miniszterelnök-jelöltje hogyan fog megtakarítani 36 milliárd eurót, amikor a távozó szocialista Zapaterónak tavaly összesen csak 10 milliárdot sikerült. Az a bizonyos 36 milliárd magyar pénzben számolva meghaladja a 10 ezer milliárd forintot, a két ország gazdasági erejét tekintve azonban nagyon is egybe mérhető azzal az 1400 milliárddal, amit Orbánéknak kéne jövőre megspórolniuk. Noha a 10 milliárd euró is túl sok volt a spanyol közönségnek ahhoz, hogy lenyelje; hiába kurtította meg a szocialista kormány a családi pótlékot, a munkanélküli- segélyeket, a közalkalmazotti fizetéseket, s kínált fel eladásra értékes állami tulajdont, teljesen bizonyosra vehető, hogy az általa felvázolt forgatókönyv, így a költségvetési deficit 11,2-ről (2009) 3 százalékra (2013) való csökkentése nem fog sikerülni. Ahhoz csoda kellene, márpedig Rajoy is megmondta: csodát nem ígérhet.
Időbe telik
Egyébiránt ő, aki sikerrel csábította „A Változás” mellé honfitársait, módfelett szűkszavú volt. Pontosan úgy, mint brit testvérpártjának vezetője, David Cameron vagy éppen Orbán Viktor. A legőszintébb nyilatkozat a választási győzelem bizonyossá válása után ekképpen hangzott el Miguel Ariastól, a PP kampányfőnökétől a BBC-ben: „Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a közszolgáltatások magas színvonalúak. Időbe telik, míg megértik, hogy mi immár szegény ország vagyunk, tele adóssággal, s hogy tartozásainkat vissza tudjuk fizetni, vissza kell fognunk a közkiadásokat, és vissza kell szereznünk a piacok bizalmát.”
Mert a „piacok bizalma” a múlt héten tényleg elfogyott: a 10 éves lejáratú spanyol államkötvények kamata 7 százalék fölé emelkedett (majdnem oda, ahová az olaszoké), olyan szintre, amelyet a szakirodalom „fenntarthatatlannak”, azaz kitermelhetetlennek tart.
Rajoyék jövő februárig kérnek átmeneti bizalmat; állítólag addigra áll össze az a csomag, amelyet takarékosságinak neveznek s tele lesz újabb megszorításokkal, kivált az egészségügy és az oktatásügy terén. És egészen bizonyos, hogy az új konzervatív kormány keményen bele fog taposni a dolgozó emberek, nem utolsósorban a munkásosztály szerzett jogaiba is. Ez egyébként belefér a filozófiájába, mert a spanyol munkaerőpiacon a „bebetonozott” munkavállalói jogok – a tartós szerződéssel bíró munkavállalóknál – szilárdabbak, mint a Margaret Thatcher előtti Angliában voltak. A mostani totális „córesz” közepette napirenden van az, amit a munkaerőpiac rugalmasabbá tételének neveznek, vagyis a béreknek nem kell majd lépést tartaniuk az inflációval, a kollektív szerződéseket pedig nem iparágak, hanem az egyes vállalatok kötik a szakszervezetekkel. Rajoynak az a jelszava, hogy „46 millió spanyolnak együtt kell menetelnie”, nyilvánvaló módon a bérből és fizetésből élőktől vár el jelentős áldozatokat.
