A rossz, a rosszabb és a jogász

Mindkét esetben egy olyan párt diadalmaskodott, amelyet néhány héttel a választások előtt alapítottak, és teljesen új szereplőnek számított. A Pozitív Szlovénia 2011-ben nyert (28 mandátum a 90-ből), most júliusban pedig Miro Cerar pártja (36 mandátum). A Zoran Janković ljubljanai polgármester vezette „pozitívok” azóta hulló csillagnak bizonyultak, mert három év után csak egy részük jutott be a szlovén törvényhozásba, míg a Janković vezette szárny már át sem tudta vinni a négyszázalékos parlamenti küszöböt. A választások előtt a párt kongresszusán a politikusi hiúság döntött, és szakadt a Pozitív Szlovénia. A jobboldali demokraták (Janez Janša pártja) pedig azzal a hátránnyal indultak a voksokért, hogy vezérük júniusban bevonult a börtönbe egy (mert több is van) korrupciós vád és jogerős ítélet miatt. Mindez nem kisebbíti Miro Cerar 51 éves jogászprofesszor érdemeit, de világos ideológia és választási program nélkül aligha tarolhatott volna az ellenfelek látványos megroggyanása nélkül.

A gazdasági bajok mellett (szlovén keretek között katasztrofális, 13-14 százalékos munkanélküliség, 70 százalék körüli államadósság, ami a válság előtt 20-30 százalék volt) a korrupciós botrányok rengetik a szlovén politikai színteret. És mindez nem most kezdődött.

A Dob börtön újdonsült lakója, Janez Janša Szlovénia első számú fenegyerekének számít. A volt Jugoszláviában egyike volt a legismertebb disszidenseknek. Honvédelmi ismeretekből diplomázott (aki élt abban az országban, tudja, hogy azért ez a főiskola nem volt a csúcs), és kritikus írásai jelentek meg a nyolcvanas években a sok tekintetben úttörő ellenzékinek számító ljubljanai Mladinában, a csak nevében ifjúsági hetilapban. Kirúgták a Szlovén Kommunista Szövetségből, később pedig még börtönbüntetést is kiszabtak rá (másfél év szigorítottat kapott, majd a közvélemény nyomására ezen enyhítettek). A vád: katonai titkok nyilvánosságra hozatala.

Janša polgári jogainak megvédésére civil kezdeményezés alakult, amely több mint százezer tagot számlált. Ez volt a civil társadalom csírája a néhai Jugoszláviában. Az ifjú disszidens tulajdonképpen a szlovén kommunisták körében dúló harc áldozata lett, az ortodoxok így akartak leszámolni a reformista szárnnyal.

Hat hónapot töltött börtönben, szabadulása után alapító tagja volt az akkor sarjadzó politikai pártok egyikének (Szlovén Demokrata Unió). Az első választások után honvédelmi miniszter (mi más?) lett a többpárti Szlovénia első szabadon választott kormányában. És ettől kezdve a dolgok kissé eldurvultak.

Janša volt a szlovén ellenállás fő szervezője az 1991-ben kitört tíznapos háborúban (Jugoszláv Néphadsereg, értsd: Milošević kontra Szlovénia). Habár a világ közvéleménye természetszerűleg a Dávid szerepét játszó Szlovénia mellett állt, azért a Jugoszláv Néphadsereg kötelező szolgálatukat töltő kiskatonái – közöttük vajdasági magyarok – utóbb sokat meséltek a Janša-sereg embertelen bánásmódjáról.

Az új Szlovénia kormányaiban Janša állandó szereplő volt, hol miniszterként, többször miniszterelnökként, és sokszor alakított ellenzéki vezért. A botrányok azonban soha nem kerülték el.

Először volt a Smolnikar-eset (felső utasításra a hadsereg titkosrendőrei brutálisan bántalmaztak egy „civil” kémet), és emiatt távoznia kellett az akkori Drnovšek-kormányból. A liberális sajtóval való összetűzése is innen datálható. Egykori ellenzéki társai jobboldali populistának vagy akár újfasisztának is tartják.

A 2008-as választások előestéjén a finn televízió dokumentumfilmet mutatott be, amelyből kiderült, hogy Janša (és még legalább két társa) kenőpénzt fogadott el a Patria nevű finn állami cégtől egy fegyverüzlet megkötéséért. Janša természetesen mindezt a szlovén liberális sajtó nemzetközi összeesküvésének nevezte. Hat évvel később bevonult a börtönbe.

Ebben az időszakban azonban még sikerült miniszterelnöki bársonyszékhez jutnia, mégpedig úgy, hogy 2011-ben a győztes Pozitív Szlovénia vezetője, Zoran Janković nem tudott kormányt alakítani. A lehetséges partnerek azonban nem tartották elég szalonképesnek a ljubljanai polgármestert. Nem fogják kitalálni: a korrupció miatt.

Pedig a szerb-szlovén származású üzletember kivételesen sikeresnek számított, és Mercator nevű boltjait piacvezető szupermarket-hálózattá fejlesztette. Ilyen előélet után 2006-ban független jelöltként megnyerte a ljubljanai választásokat. Sok ígérete közül egyet mindenféleképpen teljesített: 2010-re megépült a stožicei focistadion. Az ügy fonákja, hogy a szlovén sajtó szerint a stadion közpénzekből épült, és a kivitelezők között ott sorakoztak a Janković család érdekeltségébe tartozó cégek is.

Ezenkívül polgármesterkedése alatt újraszabták, rendbe hozták Ljubljana központját, korlátozták a gépkocsiforgalmat és hatalmasra duzzasztották a főváros adósságát.

És ismét a sajtó. A Finance nevű újság megszellőztette: Janković visszaélt hatalmával, hogy fiait gazdasági előnyhöz juttassa. A polgármester mindent tagadott, viszont a kisebbik Janković halálosan megfenyegette az esetről író újságírót, és – hogy a baj még nagyobb legyen – ezt hangszalagon is sikerült megörökíteni. Még parlamenti eseti bizottság is alakult, amely megállapította, hogy alapos a gyanú arra, hogy Janković visszaélt hatalmával. Mindezek után a polgármester simán megnyerte a választásokat, de – mint már említettük – nem tudott koalíciós partnereket szerezni a kormányalakításhoz. Így jutott ismét hatalomra a másodiknak befutó Janša-párt.

De Janković sem maradt rest: lemondott képviselői mandátumáról, és ismét megnyerte a ljubljanai helyi választásokat. Sikerének több oka is lehet: egyrészt sokak szemében ő a tettek embere, aki mindent el tud intézni; s talán az sem mellékes, hogy részben szerb származása miatt számíthat a ljubljanai belváros nagyszámú szerb szavazataira.

Szavazóit még az sem tántorította el, hogy 1998-ban nyomást gyakorolt a tanügyi hatóságokra: engedjék érettségi vizsgára a fiát, akinek ehhez még két pótvizsgája hiányzott.

Janković nemcsak a fővárosban, hanem országos szinten is aktív maradt. 2013-ban ugyanis le kellett mondania pártelnöki funkciójáról az állami korrupciós bizottság őt elmarasztaló akkori jelentése miatt. Alenka Bratušek vette át a párt vezetését, és nemsokára történelmet írhatott: ő lett Szlovénia első miniszterelnöknője, miután Janez Janša lemondani kényszerült – már talán mondani sem kell – korrupciós vádak, sőt ítélet miatt. Egy évvel később a Ljubljanai Stadion Építője azonban visszavágott: a pártkongresszuson jelöltette magát, ezzel megosztotta a pártvezetést és pártszakadást idézett elő. Ebből a haszon: a párt őt követő része kiesett a parlamentből, Alenka része pedig alig jutott be.

Mindezek után jöhetett egy eddig még makulátlan múltú jogász, aki meghirdetheti a tiszta kezek politikáját.

Miro Cerar, az azonos nevű apuka (Jugoszlávia egyik sportikonja, kétszeres olimpiai bajnok tornász) és az egykori főügyész anyuka jogászprofesszor fia, aki parlamenti jogi tanácsadóként eddig csak a politika közelében volt, de sosem politizált aktívan. A kellő pillanatban lépett, és a korrupciós botrányokba belefásult szlovénok (mínusz Janez Janša populista nacionalista hitének követői) megmentőként fogadták. Olyannyira, hogy még csak meg sem kérdezték, valójában mit is akar tenni.