A pucér szakács kis forradalma

„Úgy beszél, mint egy huligán, és úgy főz, mint egy kisangyal” – lelkesedett érte a Daily Telegraph, miután az amúgy diszlexiás és hiperaktív fiút felfedezte a BBC, és 1998-tól sorra gyártotta vele A csupasz szakács című főzősorozatokat. A hívószó a természetesség volt, a luxusételek helyett az otthon összedobott finom, lehetőleg olasz harapnivaló. Ez ment is egy darabig, aztán a bulvár ráunt, és elkezdődött az imázs szintúgy szisztematikus lerombolása. „Csak egy félművelt vadember, aki tud szuflét csinálni” – írta róla a Daily Mirror, pontosan azt fordítva ellene, amiért korábban szerették.
Innen általában nincs visszaút. Hiába a tízezrével eladott szakácskönyvek, a főzőshow-k, a romantikus történet a Jools nevű lánnyal, akivel együtt jöttek Essexből az undok Londonba, hogy alagsori lakásokban kezdjék el az életet. Hiába a felvillanyozó szentségtörés, amivel Jamie a vajas szendvicsre cheddar sajtot, ecetes hagymát és chipset pakolt, hogy az egész úgy ropogjon, mint a buborékos műanyag fólia, ha a gyerek kilyukasztja. Hiába a kamaszos, vidékies báj. A sajtó a kétezres évek elején dobta. Volna.
A Jamie Oliver-történet azonban nem egy szokványos módon sztárrá változott antisztárról szól, aki üdeségét már elvesztette, viszont fontmilliókat keres, tehát megilleti az alulmaradtak irigy gyűlölete. Oliver meséje a kisember legkisebb fiának folytatódó diadalútja, persze a valóság sok-sok szeplőjével. A média egy idő után meglepve fedezte fel, hogy celebkezelési technikái nem árthatnak neki. Pedig hősünk tényleg gazdag, nagyon is az. Szétálló, kusza haját ma már London leghíresebb fodrásza, Charles Worthington szobrászolja természetesre. Az is igaz, hogy a friss és bioételek apostola azért eladta párszor a lelkét az ördögnek, például amikor a tartósítószerekkel teletömött készételeket forgalmazó Saintsbury-lánc reklámarca lett. Abból sem csinált gondot, hogy elfogadja a Heinz tizenötezer fontos ajánlatát azért, hogy a cég sült babos konzervjeiből fogásokat gyártson luxuséttermében, a Fifteenben.
Ez tehát mind igaz, meg ennek a sokszorosa is. De, mondom, a félrelépések igazából csak az újságíróknak szúrták a szemét, a nép kitartott mélyről jövő fia mellett, holott nem szokott. Az időszámítás továbbra is úgy alakult, hogy volt az Oliver előtti, és volt az utána következő korszak. Csakhogy ez nem a Gasztronómia Küldöttéről, egy második Gordon Ramsey-ről vagy Keith Floydról szólt, hanem a gyerekek megmentőjéről, a megrontó multik elleni harc Robin Hoodjáról.
Kezdjük a hetvenes évekkel, és folytassuk az ördög művével, amit Nagy-Britanniában Turkey Twizzlernek hívnak.
A hatvanas évek ugyan feltették Londont a világ térképére, a virággyerekeket azonban inkább érdekelte a jó fű, mint a jó kaja, így hát még tíz év múltán is alig volt vendéglői élet. Ha a lakosság ünnepelni akart, szállodákba ment. A BBC külföldi adásait bonyolító Bush House környékén, az Aldwychon szomorúan kószáltak az ott dolgozó magyar emigránsok, egy jó kávét keresve. Az csak a Sohóban akadt. Dúlt a fish and chips, amelyet – ezt Gennaro Contaldo, Jamie későbbi mentora meséli – bálnazsírral sütöttek, és iszonyú büdös volt. A londoniak kis zöldségesekhez és hentesekhez jártak.
A nyolcvanas évek végén viszont már mindenki mikróban melegítette a mélyhűtött gyári ételt, és senki sem főzött. Angol földön tehát sötétség honolt, míg fenn az égen a felhőket már kezdték elűzni az Amerikából érkező szelek. A divat megszülte a fiatal séfeket, Alister Little-t, Alice Waterst, Wolfgang Puckot, akik éttermeket nyitottak, és műsorokat vezettek a televízióban. Ezeket mindenki nézte, a yuppie viszont továbbra is cipőtárolásra használta a sütőjét. Ebbe a világba jött Jamie, hogy megvívja kétfrontos harcát a csúcséttermek csúcskajáival és az üresen tátongó otthoni konyhák hidegével. Meg a Turkey Twizzlerrel természetesen, amely Oliver keresztes háborújának következtében a pedofíliával egyenlő rangú minősítést kapott a gyerekétkeztetésben, egyébként méltán.
Hogy mi is ez az iskolai konyhákat elborító, sőt legyőző, felmelegítve furcsa csavarba tekeredő készétel? Nem kevesebb, mint negyven összetevője van, ezek közül hely hiányában csupán a több mint 20 százaléknyi disznózsírt, a kétszersültport, a búzakeményítőt, a háromféle édesítőt, például a rossz hírű aszpartant, a hidrogénezett növényi olajokat, a színezékeket és az ízesítőket említem meg, a húst csak a végén, hiszen annak mértéke alig éri el a 34 százalékot. Tudom, hogy a magyar fogyasztó ezen csak kacag. Mit tudják a britek, mi az a friss föl vagy a magyar parizer? Ettek-e már állatbőrökből és inakból összefőzött népvirslit? De hát a hazai és a szigetországbeli menzák világa között nem ez a különbség, hanem az, hogy nekünk nincs Oliver Jakabunk, nekik meg van.
Persze egy ideig Jamie sem ment sokra. Hiába próbálta fellázítani a szülőket, ők is gyári hulladékon nőttek fel, tehát nem értették, mi a baj a twizzlerrel. Az iskolai konyhások utálattal fogadták, amikor elment főzni Kidbrooke-ban a kicsiknek, mert addig csak a készétel kicsomagolása és felmelegítése volt a dolguk. A gyártó, a Bernard Matthews Company gúnyosan kérdezte, hogy a disznókolbászok ellen miért nem lázít a sztár. A legnagyobb ellenállás azonban a gyerekeké volt. Gilly Smith írja Oliverről szóló könyvében, hogy amikor először adott nekik biocsirkét, némelyikük kihányta, mert még sosem evett olyat. Máshol összeesküdtek ellene. A többség álszentül tologatta tányérján a paradicsomos-mozzarellás sült tésztát, amelyet a kormány ajándék pénzéből is adagonként csak 37 pennyből kényszerült kihozni, míg páran kiszöktek, hogy aztán az ablakon át adogassák be a hamburgereket.
Akárhogy is, ma már a Feed Me Better (Táplálj Jobban) mozgalom körbeérte az országot, és nemcsak ez. Helyi szövetségek, mozgalmak, változatos nevű civil kezdeményezések és harcias anyák szorítják satuba az önkormányzatokat és a szállítókat, hogy Európa legegészségtelenebbül etetett gyerekeit ne felismerhetetlen kulimászokkal tömjék. Nem mondhatni, hogy legyőzték a piacot. De egy kicsit azért mégis.
Közben Oliver megalapította a Fifteen nevű éttermet, amely az idén volt tízéves. Az ünnepségen sorba vették, a tanoncok közül ki lett öngyilkos, melyik lány ment inkább vissza Jamie konyhájából prostituáltnak, és ki dolgozik most a River Caféban, a La Caprice-ban vagy a The Ivyben, tehát az étteremszentélyekben. Eredetileg csupa feltételesen szabadult vagy hajléktalan figura, aki a Fifteenben kapott még egy esélyt, és megtanult főzni. Na jó, Jamie néha kicsit csal a számokkal, volt ott elég középosztálybeli is. De a lényeg, hogy az első öt évben csak vesztett ezen a szegényeket felkaroló szívügyén. Az a helyzet tehát, hogy ez a milliomos, kőkemény üzletember, a Jamie’s Italian, a Union Jack, a Fifteen-láncolat, számtalan beszállító cég, essexi uradalom tulajdonosa a leghíresebb brit exportcikk a Beatles óta, akinek a műsorai legalább hatvan országban mennek – nem beszélve a sokmilliós példányszámban eladott könyveiről –, szóval ez a furcsa, lágy és kemény figura nem múlóan bírja a britek szeretetét, de legalábbis érdeklődését. Tán épp a kétarcúsága miatt. Tisztelik benne a piac hősét. És tisztelik benne a szociálisan érzékeny, felelősségteljes embert, aki mintha új utakat keresne a kapitalizmusnak. Persze főleg a gasztronómiában. Hiszen ő eredetileg csak főzni akart. És állítólag még mindig nagyon tud.