A próféta szólt belőle

Az iszlám fanatizmus 1988-ben európai szemmel tulajdonképpen nem létezett, legfeljebb távoli egzotikus szubkultúraként. Persze voltak terrorcselekmények, amelyeket muszlim emberek követtek el, de ők sem a vallás nevében tették, hanem nacionalista vagy éppen baloldali jelszavakkal, például a „palesztin ügy” érdekében. Az olyan fogalmak, mint a saría, az iszlám jogrend csak orientalistáknak mondtak valamit. Jellemző, hogy amikor Khomeini ajatollah kibocsátotta hírhedt fatváját a mű ellen, a kiadó első kérdése a hír hallatán az volt: „Mi az a fatva?”.

De hogy lehetett ennyire különböző a könyv megjelenése előtti és utáni világ? Vagy nem is változott semmi, csak láthatóvá vált, ami addig is ott volt? Mi volt A sátáni versek, katalizátor vagy villanófény? A válaszhoz segít végignézni, miként is lett a történelemben először egy regény a híradók vezető anyaga.

Bár A Sátáni versek 1988 szeptemberében Angliában jelent meg, a botrány nem a szigetországban robbant ki, hanem az író szülőhazájában, Indiában. A szubkontinensen ekkorra már komoly hagyományai voltak Salman Rushdie betiltásának. Első nagy sikerű regényét, Az éjfél gyermekeit az országot vezető Nehru-dinasztia ábrázolása miatt tiltották be, második nagyregénye, a Szégyen a szomszédos Pakisztánban került indexre. Miközben a brit kiadónak nem volt veszélyérzete a könyv olvasatán, a műről író indiai újságírók azonnal érezték, hogy ebből nagy baj lehet. Igen, ők ismerték a közeget, amelyről a felvilágosodás eszméin nevelkedett európaiaknak fogalmuk sem volt. És a jelek szerint már magának Rushdi-nak sem, legalábbis az egyik indiai interjúban az erre vonatkozó kérdést azzal utasította vissza: „abszurd, hogy egy könyv zavargásokat okozhat. Ez nagyon furcsa nézete a világnak”.

Indiai muszlim vezetőknek tehát pillanatok alatt, már október elejére sikerült elérni az iszlám keletkezéséről és Mohamed életéről gúnyosan író regény betiltását, mindezt természetesen úgy, hogy bevallottan nem olvasták, csak a róla szóló cikkeket. Egyikük emlékezetes megfogalmazása szerint „nem kell ahhoz átgázolnom egy csatornán, hogy tudjam, mi a szenny.” Az általános muszlim hozzáállás egyébként a későbbiekben is mindig az volt, hogy „nem olvastam és nem is akarom”, ami megint csak elképzelhetetlen távolságban állt a nyugati, az ilyen ügyekben racionális vitát igénylő állásponttól. Indiából kisvártatva átküldték a legfelháborítóbb részeket Angliában élő hittestvéreiknek, akik elkezdték petíciókkal bombázni a brit hatóságokat, illetve a muszlim államok londoni követségeit. A szaúdiak, akik amúgy is szerettek az iszlám legfőbb védelmezőinek szerepében tündökölni, fel is karolták az ügyet, és igyekeztek a rengeteg általuk fenntartott újságon, szervezeten át minél nagyobb hírverést biztosítani. De nagy sikerrel nem jártak.

A kiadó nem vonta vissza, a brit kormány nem lépett közbe. Néhány muzulmán többségű államban betiltották a könyvet, de a többségükben nem, így például Iránban sem. Tehát akár el is ülhetett volna a vihar, csakhogy jött a következő ötlet. A Manchester melletti Boltonban helyi muszlim vezetőknek elegük lett, hogy semmi nem történik és azt gondolták, elégedetlenségüknek a könyv elégetésével adnak hangot. Az ötlet – mint később kiderült – a maga módján zseniális volt, de a megvalósításba hiba csúszott. Hiába gyűlt össze ugyanis több ezres tömeg, nem figyeltek arra, hogy a sajtó is jelen legyen. Így az autodafénak alig lett visszhangja. Bradfordi társaik tanultak belőle és nagyon ügyeltek, hogy egy hónappal később, már 1989 januárjában ne kövessék el ezt a baklövést. Kevesebb tűzrakó, de több újságíró jelentette a győztes mixet, amely óriási vitát robbantott ki és örökre megváltoztatta, ahogy a többségi és a kisebbségi társadalom tagjai egymásra néztek.

A teljes interjút a 168 Óra augusztus 18-án megjelent számában olvashatja.

(Fotó: The Times of India via AFP/ Piyal Bhattacharjee)