A nyomorúság az egekig ér
Izrael nem vívhat még egyszer hasonló háborút Gázában. Noha az emberéletre szinte semmit nem adó fanatikusokkal áll szemben, újból nem engedheti meg magának, hogy a televíziók öt földrész otthonait „beszórják” az amúgy is gettóban élő gázai arab lakosság háborús szenvedéseinek, elképesztő nyomorúságának képeivel. Ezerháromszáz halott, ötezer sebesült az egyik, s talán még egytucatnyi sem a másik oldalon. Ez elképesztő. Eddig megszoktuk, hogy mivel Izrael harmincöt éve nem uniformisba öltöztetett arab hadseregekkel, hanem a civil lakosságba ékelődött milíciákkal, partizánokkal vív permanens háborút, a civilek védelme érdekében nagyfokú önmérsékletre kényszerül. Ebből a háromhetes gázai háborúra szinte semmi sem maradt. Akármilyen új koalíciós kormánya lesz most Izraelnek, akármeddig tart is a fegyvernyugvás, a „nemzet becsülete” önvizsgálatot kíván tőle. Különben nem közelebb, hanem egyre távolabb kerül a békétől. ACZÉL ENDRE írása.
Remélem, nem hat historizálásnak, ha azt mondom, egy hatalmas technikai fölényben levő katonai erő bevetése egy gyöngébb ellenféllel szemben emberi értelemben mindenképp rettenetes ugyan, de a politikai-katonai taktika szempontjából akár hasznos is lehet. Amikor az Egyesült Államok 1972 karácsonyán példátlan bombatámadásokkal sújtotta Észak-Vietnamot, a két fél között gyakorlatilag már készen állt az 1973. január végén aláírt békeszerződés, csak épp a vietnamiak valamilyen ismeretlen ok folytán retirálni akartak a már kialkudott és számukra nem éppen kedvezőtlen feltételektől. A bombázás után visszatértek a tárgyalóasztalhoz, és napok múlva pecsét is került az alkura.
Ha innen nézzük, Izrael gázai offenzívája értelmetlen, céltalan és haszontalan volt. Lehet ugyan, hogy megöltek a Hamasz Gázában egyeduralkodó, Izrael állam likvidálására felesküdött szervezetének vezetői közül néhányat, milicistái közül sokat, s ezek meg is érdemelték, amit kaptak; lehet az is, hogy félig-meddig elpusztították a Hamasz utánpótlási útvonalait, infrastruktúráját, de magát a szervezetet nem sikerült kibillenteni a hatalomból. Rakétából is maradt a kezükön elég, az ottani lakosság meg kétszer annyira gyűlöli az izraelieket, mint eddig. Röviden: én magam azokkal a kicsi kisebbségben levő izraeli „balliberálisokkal” értek egyet, akik azt vallják, hogy a Gázai övezetben vívott háború Izrael pozícióin semmit sem javított, a palesztinokkal kötendő békét egy centivel sem hozta közelebb. Viszont minősítetten alkalmas volt arra, hogy a „családirtó Izrael” képét projektálja a fél világ fejébe.
Vizsgálat indul
Tragédia, de várható tragédia, hogy mindezek után az izraeli társadalom – a közvélemény-kutatások szerint – „jobbfelé” fog szavazni február 10-én. Magyarán: a még eddiginél is keményebb fellépésre. Az izraeli választások előtt azoknak a hangja a legerősebb, akik győzelemként adták el a gázai hadjáratot, s meglehet, olyan kormánya lesz Izraelnek, amely puszta önvédelemből akár el is törölné a másfél millió ember lakta Gázát a föld színéről. Ami persze nem fog megtörténni. Intő jel, hogy az Egyesült Államok új kormánya Izraeltől „is” elvárja a Gázában történtek kivizsgálását, különös tekintettel a jogsértésekre, ami alatt az emberi (civil) jogokon esett sérelmek értendők.
Lezárt kijáratok
De ugyanilyen tragédia, hogy a Hamasz vezetői és a szervezet támogatói a Libanontól Teheránig nyúló ívben, Damaszkuszban és Gázában kihirdették önmaguk „győzelmét” ebben a háborúban. Ehhez csak azt a gázai arab viccet tudom kommentárként idézni, hogy „még három ilyen győzelem, és Gázából semmi se marad”. Tény és való, hogy az izraeliek (lapzártáig legalábbis) zárva tartották a Gázai övezetből Ciszjordánia (a palesztin államterület másik, nagyobbik fele) felé vezető kijáratokat, miáltal a lerombolt otthonok, középületek, utak újjáépítéséhez szükséges anyagok egyszerűen nem tudnak megérkezni az övezetbe. Élelem és gyógyszer talán igen, de ami például az előbbit illeti, az izraeli tankok, terepjárók stb. a Gázai övezetnek azt a részét dúlták fel leginkább, ahonnan eddig a helyi élelmiszer-termelés legalább 30 százaléka származott. A nyomorúság az egekig ér.
A szörnyű dilemma az, hogy valahányszor elröppen egy rakéta Gáza területéről dél-izraeli települések felé (immár nemcsak a Hamasz, hanem egy sor más, ugyancsak tevékeny „ellenálló” szervezet kezéből), akkor az izraeliek nyomban arra éreznek késztetést, hogy büntetésként az amúgy teljesen ártatlan gázai farmereket, vállalkozókat, a napi megélhetésük után futkosó embereket büntessék. Hátha leváltják a Hamaszt, és visszahozzák Gázába a békére kész palesztin elnök, Mahmúd Abbász (az El Fatah, tágabb értelemben a Palesztin Felszabadítási Szervezet) embereit... De ez nem történik meg. A Hamasz erős kézzel tartja fenn saját rendjét, s ha kell, gyilkolja a vele ellentétes nézeteket valló kebelbelieket is, ami a harmadik tragédia.
Az ártatlan áldozatok ezreinek ismeretében különösen szörnyű az, amit én a negyedik, de mindenképp a legsúlyosabb tragédiának neveznék. Azt tudniillik, hogy a Hamasz – és ilyenformán a gázai palesztin népesség – közönséges eszköz a „cionista államképződményt” önmaga és az egész iszlám nemezisének tekintő, ugyancsak radikális iráni papi rendszer kezében. Semmi kétség afelől, hogy a Hamaszt Teherán támogatta és támogatja pénzzel, fegyverekkel, kiképzéssel. Eredményesen. Abban a hat hónapban, amelyben tűzszünet volt Izrael és a Hamasz között (múlt karácsonyig), a szervezet kezén levő rakéták hatótávolsága harminc kilométerrel nőtt. Nyilván nem azért, mert a gázai fészerekben sikeresen sajátították el a rakétagyártás fortélyait.
Az ugyan nem jelenthető ki, hogy a tűzszünet felmondása utáni „rakétázást” az irániak rendelték el, de az biztos, hogy a brutális izraeli válasz Iránnak is szólt. Csak épp a gázai civil lakosság szenvedte el. S azt kell mondanom – ettől cifra ez az ügy –, hogy az Irán-gyűlölő arab országok cinkos pillantásai közepette. Tudniillik attól a síita felforgatástól, amit Irán képvisel (Irakban, Libanonban), a Nyugat-barátnak ismert szunnita arab rendszerek (Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia, az öbölbeli sejkségek) nagyságrendekkel jobban félnek, mint Izraeltől, és a gázai Hamaszban Irán kinyújtott karját látják. Ráadásul egy „áruló kart”, mivel a palesztinai arabok szunniták, s ilyenformán nem illendő, hogy képviselőik az ellenséggel paktáljanak.
A vonalban Obama
Egyiptom magatartása ebben a keretben kétszeresen is tipikus. Általában kevés szó esik róla, de tudni való, hogy Izraellel együtt tartja gettóban, azaz harapófogóban Gázát. Felőle sincs átjárás az övezetbe, legfeljebb azokon a bizonyos alagutakon, amelyeket az izraeliek most lebombáztak, s amelyeket a Hamasz gőzerővel állít helyre. Egyiptomnak jó oka van rá, hogy távol tartsa magától a Hamaszt. Egyfelől retteg ezeknek a fanatikusoknak és saját iszlamista szélsőségeseinek az összefogásától, kivált Irán miatt. Másfelől semmi szín alatt nem óhajtja, hogy Gáza ellátásáról – a határátkelő megnyitásával – neki kelljen gondoskodnia, s ilyenformán levegye Izrael válláról Arab-Palesztina életben tartásának a terhét. Neki magának túl súlyosak a belső gondjai ahhoz, hogy még annak a gázai másfél milliónak a napi megélhetését is ő biztosítsa.
Tehát most minden szem Barack Obama kormányán. Az új elnök első telefonhívása Ramallahba „szállt”, Mahmúd Abbász palesztin elnökhöz (akinek főhatóságát a Hamasz nem ismeri el). Első hivatalos interjúját egy öbölbeli arab tévéállomásnak adta. Olyan hangon beszélt a muszlim világról, ahogy őelőtte egyetlen amerikai elnök sem. Még egy hete sem ült a Fehér Házban, máris a híres írországi béketeremtőt, Mitchell volt szenátort küldte személyes megbízottjaként a Közel-Keletre. Sok szép gesztust tett, de eddig egyetlen ötlet sem szivárgott ki a Fehér Házból arra nézve, miként lehetne Iránt és a Hamaszt „betagosítani” a békefolyamatba, vagy ha ez nem megy, akkor mi a teendő. Milyen engedmények tehetők addig a pontig, hogy Izrael ne érezze magát kárvallottnak, de megtegye azokat a lépéseket, amelyek nélkül nincs béke, csak háború van?
