A nulladik év – Macron és „ellenzéke”

Franciaországban az elnöki többség 350 képviselővel rendelkezik majd az 577 tagból álló Nemzetgyűlésben, s ez több mint kényelmes többséget jelent. További jó hír Emmanuel Macron elnök számára, hogy maga az általa létrehozott párt, az LREM egyedül is 308 hellyel, azaz a törvényhozás alsó házának többségével bír, s ha úgy adódik, még a kissé önjáró szövetségese, a centrista François Bayrou pártja (Modem) 42 képviselőjének a támogatására sem lesz feltétlenül szüksége a kormányzáshoz.

Némi korrekció azért történt az első fordulóhoz képest, hiszen akkoriban 400, sőt 450 feletti képviselői helyet jósoltak az elnöki többség számára. Nagy valószínűség szerint hatott valamelyest a franciákra a többi párt kampánya, akik a két foruló között arra hívták fel a figyelmet, hogy valamiféle egypártrendszer kialakulása fenyeget. Az sem lehetetlen, hogy a távolmaradók növekvő számát éppen az első fordulóban az LREM-re szavazók egy részének köszönhetjük, akik egyszerűen lefutottnak tartották már a meccset, és nem mentek el a második fordulóban szavazni.

MTI/AP pool/Christophe Petit Tesson

A korrekció elsősorban a jobboldalt érintette pozitívan. Számos fontos politikusuk, aki igencsak bizonytalan második forduló elé nézett, végül is győzedelmeskedett az elnöki párt jelöltjével szemben. Így a végül is befutó 137 képviselő, ha nem is szép eredmény, de kétségkívül lehető teszi jelentősebb súlyú ellenzéki erő felépítését. A jobboldal problémája pedig éppen ez, több mint megosztottak ugyanis a Macronhoz való viszony kérdésében. Az úgynevezett konstruktívok (talán 30-40-en is lehetnek a képviselők között) egyenesen bizalmat készülnek szavazni a kormánynak, amely nem éppen a szokásos kezdete az ellenzéki alternatíva felállításának. Nagyon úgy tűnik, hogy a jobboldal gondjai egyelőre nem értek véget.

A szélsőjobboldali Nemzeti Front számára hagyományosan a legnehezebbek ezek a kétfordulós, többségi rendszerben lezajló választások. A pártnak nincsenek szövetségesei a második fordulóban, azaz csak azokon a helyeken tud esetleg győzelmet aratni, ahol egyedül is többségben van, ami azért igen ritka. Végül is nyolc ilyen választókörzet volt (2012-ben a párt még csak kettőt tudott megnyerni), képviselő lett Marine Le Pen és a párt egy-két alvezére. Sovány vigasz ez a nemrég még az Elysée-palotáról álmodó alakulat számára. A párt tulajdonképpen visszaszorult hagyományos területeire, azaz a dezindusztrializációt leginkább megérző Észak-Franciaországra és a bevándorlók iránt lángoló szeretet érző pár délfranciországi körzetre – legalábbis a győzelmi esélyeit illetően.

A „mentőakció” a Szocialista Párt számára kevésbé bizonyult sikeresnek, mint a jobboldalnak. A 44 képviselő a 2012-es abszolút többség után elképesztő bukásnak számít. Az Hollande–Valls szociálliberális-rendpárti évek igen csúnyán érnek véget. Jellemző a helyzetre, hogy a volt miniszterelnök, Manuel Valls egy radikális baloldali jelöltnővel, Farida Amranival került szembe a második fordulóban. A hölgyet támogatta a baloldal jó része, míg Vallsot a választókörzet jobboldali polgármesterei és például Serge Dassault jobboldali szenátor, fegyvergyáros, a jobboldali Le Figaro napilap tulajdonosa, egyébként számtalan jogilag is igen kétes ügy főszereplője. Macron pedig, ha nem is támogatta, de nem indított ellene LREM-jelöltet. Hát, láttunk már tradicionálisabb „baloldali” diadalt is.

A radikális baloldal igen nagyban játszott az elnökválasztásokon elért majd 20 százalékos eredménye után, hiszen a baloldalon játszott vezető szerep megerősítéséről volt szó. Ez egyelőre igen kérdéses, noha a megválasztott 17 képviselő, tekintve a körülményeket, nem is tűnik olyan nagyon rossz eredménynek (a radikális baloldalhoz még hozzászámolhatjuk a tíz kommunista párti képviselőt is). Főleg, hogy megválasztották a mozgalom vezérét, Jean-Luc Mélenchont, s szimbolikusan is fontos területeken futottak be vörös képviselők, de győzőtt François Ruffin filmrendező is, a „francia Michel Moore”, aki Merci patron! címmel készített népszerűvé vált szatirikus dokumentumfilmet a francia, luxuscikkeket gyártó cég, az LMVH meglehetősen visszataszító munkahelyi gyakorlatáról.

Az új képviselők és az új Nemzetgyűlés karaktere éppolyan paradox, mint maga a Macron-jelenség vagy az elnöki párt. Az új francia politikai elit jóval fiatalabb, a képviselők átlagéletkora 54 évről 49 évre csökkent. Jóval több a képviselők között a nő, mint korábban, 155-ről 223-ra nőtt a számuk. Ugyanakkor még kevésbé reprezentálja az alsóbb társadalmi osztályokat. Az LREM lényegében a sikeres, negyvenes felső vezetők, vállalkozók, ügyvédek, orvosok mozgalma, s ez meg is látszik az új Nemzetgyűlés összetételén is. A felső vezetők száma 134-ről 180-ra emelkedett, a vállalkozóké, orvosoké, ügyvédeké 74-ről 103-ra. Összesen 21 klasszikus alkalmazott van a francia törvényhozásban az 577 képviselő közül. Szociológiailag az új Nemzetgyűlés alig reprezentatívabb, mint a régi volt. A legfontosabb újdonság az, hogy 424 új képviselő van a törvényhozásban, sőt közülük 204 még helyi választott mandátummal sem bírt soha. Ez kétségtelenül a Macron-mozgalom érdeme elsősorban, noha a radikális baloldali képviselők is teljesen újak a Nemzetgyűlésben. Mindez jól mutatja a jelenség kettős karakterét: új emberek, de ugyanabból a felső középosztályból, mint a régiek.

A „Macron-cunami” kétségkívül teljesen átrendezte a francia pártrendszert, nehezen tagadható, hogy valami friss levegőt hozott az V. köztársaság meglehetősen áporodott politikai klímájába. Az új politikai szereplők belépését pedig csak üdvözölni lehet, noha, mint láthatjuk, távolról sincs arról szó, hogy az elnöki mozgalom „reprezentálná” a francia civil társadalmat. Mindez kiegészül az ország fokozódó depolitizációjával, amely, hogy finoman fogalmazzunk, nincs az új elnök és támogatói ellenére. Nemcsak a részvételi arányokról van szó, hanem arról, hogy tulajdonképpen olyan politikai elit került hatalomra, amelynek az elveiről igen keveset tudunk. Talán még aggasztóbb, hogy a franciák jó részét ez igen kevéssé zavarja.

Mindenestre a nagy reformprogramhoz megvan az intézményi hatalom, és hát ki panaszkodna, ha a Macron-program valóban működne? Ki panaszkodna, ha a politikai élet valóban erkölcsösebbé válna, ha a francia elnök új életet lehelne az Európai Unióba, ha a gazdaság liberalizációja valóban csökkentené a munkanélküliséget, ha tényleg kulturálisan nyitott, szabad társadalom épülne újjá? Röviden, ha Franciaország újra önmaga lenne, ami Európának sem tenne éppen rosszat.

Mégis, mégis. Marad egy központi kérdés, mégpedig a társadalmi igazságtalanságok problémája, és éppen erről a „macronizmus” igen keveset mond. Illetve, amit mond, az nem tűnik túl biztatónak. Macron a piac­­gazdaság által okozott egyenlőtlenségeket nem mással akarja megoldani, mint további piacosítással és liberalizációval, amely még soha sehol nem hozott megoldást ezekre a problémákra. Az új elnök első tervei ebből a szempontból igen aggasztónak tűnnek: a vagyonadó mérséklése, a munkavállalóknak járó végkielégítések maximalizálása, a munka törvénykönyvének további liberalizációja. Macron felfalta a baloldal egy jó részét, miközben a gazdasági-társadalmi programja egyértelműen jobboldali.

Ez nem tűnik túl biztatónak a jövőre nézvést a baloldal szempontjából. Nem túl jó előjel a már említett depolitizáció, a parlament politikai kiüresedése, mint ahogy az elnöki rendeletekkel való kormányzás ígérete sem. Az ilyen politikának nyilvánva­­lóan lesz ellenzéke, s a baloldal felelőssége lesz, hogy ezek a tiltakozó hangok ne a szélsőjobb felől szólaljanak meg. Ahogy a francia kommentárok írják: a baloldal számára 2017 valóban „l’année zéro”, azaz a nulladik év. Valami teljesen újat kell kitalálniuk.