A nők ébredése

Ismerjük az ijesztő számokat. Az ENSZ statisztikája szerint Indiában minden félórában megerőszakolnak egy nőt. Világszerte minden harmadik, nálunk minden negyedik nő szenved testi vagy lelki erőszaktól. A Nők a Nőkért, Együtt az Erőszak Ellen nevű szervezet szerint mintegy százezer olyan nő él Magyarországon, aki a családon belül nemi vagy fizikai bántalmazástól szenvedett. Családon kívül feltehetőleg nagyságrenddel több. A nők elleni erőszaknak egymilliárd áldozata él világszerte.

A nemzetközi tüntetést az „One Billion Rising” (Egymilliárd Nő Ébredése) nevű mozgalom szervezi, amelyhez százkilencven ország csatlakozott, köztük mi, magyarok is. A két évvel ezelőtt indított mozgalom szervezője az amerikai Eve Ensler írónő, feminista. Németországban a három hete folyó társadalmi vitát a szexualitásról, a nők megalázásáról a Der Stern nevű tekintélyes hírmagazin váltotta ki. Riportere, a huszonkilenc éves Laura Himmelreich beszámolt arról, hogy egy évvel ezelőtt a liberális párt, az FDP kongresszusán interjút készített a hatvanhét éves Rainer Brüderlével, a párt akkori alelnökével, frakcióvezetőjével. Este a bárnál ismét találkoztak, és egy pohár bor mellett beszélgettek. Most, egy évvel később Himmelreich ezt írja lapjában: „Brüderle pillantása hosszan a mellemre vándorolt. »Ezek egy dirndlit is megtöltenének« – mondta. S közben kezet csókolt.” (Ha valaki nem tudná: a dirndli – Dirndel – mélyen kivágott bajor blúz.)

Erre lehet azt mondani, hogy otromba közeledési kísérlet, meg azt is, hogy egy a naponta százszor elhangzó ügyetlen bókok közül. De persze a női méltóság sértéseként is fel lehet fogni. Ebben az esetben azonban a sértett félnek azonnal ki kell kérnie magának, esetleg egy pofonnal is kifejezésre juttatnia felháborodását. Semmi sem történt. Beszélgettek tovább, mígnem Brüderle titkárnője figyelmeztette a politikust, hogy késő van, holnap nehéz nap vár rá.

Aztán most, egy év után jött a cikk. A sajtó felkapta az esetet. Szenzációt kreált belőle. Nem volt nehéz. Brüderle az FDP prominens politikusa, ma már miniszterelnök-jelöltje. Baloldali lapok előszeretettel támadják rajta keresztül igazi ellenfelüket, Angela Merkelt, akinek koalíciós partnere az FDP. A Der Sternnek csökkenő példányszáma, főszerkesztőváltása miatt különösen jól jött egy populista sztori. Arra már senki sem figyel: nem is biztos, hogy az egész dolog megtörtént. Himmelreich állítja, hogy igen. Brüderle azonban kezdettől fogva nem mond semmit. Hallgatásával azt akarja kifejezni, hogy az egész nem igaz. Méltóságán alulinak tartja akár egy szót is vesztegetni az ügyre. De ő a vesztes. A történtek után szembe kell néznie családjával, pártjával. Hiszen mindkettőnek ártott.

Kínos dolog, amelyet ezzel le is zárhatnánk. Lezárhatnánk, ha a Frankfurter Allgemeine Zeitung összeállítása szerint két hét alatt nem jelent volna meg kettőezer-négyszázharmincöt cikk az ügyről, nem foglalkozott volna vele az öt legnézettebb televíziós vitaműsor. Más szóval: az eset össztársadalmi téma harmadik hete. A cikkek, műsorok persze elemzik az újságírónő magatartását, aki hiteltelenné tette állítását azzal, hogy egy év után jutott eszébe nyilvánosságra hozni az esetet. Ártott az újságíró és az interjúalany közötti bizalmi viszony jövőbeli kialakításának, hiszen minden vezető pozícióban lévő személy tartózkodni fog a négyszemközti beszélgetéstől. A riporter saját valós vagy kitalált élményét a munkája fölé helyezte. Férfi és nő viszonyára redukálta a munkakapcsolatot. Megsértette a sajtóetika írott és íratlan szabályait. De szó esett egyes szerkesztőségek ugyancsak kétes gyakorlatáról is: tudniillik csinos fiatal riporternőket küldenek miniszoknyában és mély dekoltázzsal interjút készíteni abban a reményben, hogy ők jobban megnyerik a férfi interjúalanyok bizalmát.

Amikor ez utóbbi érv is elhangzott egy tévévitában, egyik résztvevő azonnal kiterjesztette a témát: a nők öltözködésükkel kiprovokálják a sikamlós megjegyzéseket, bizalmaskodásra jogosítják a férfiakat, és arra, hogy megsimogassák a feneküket. A vitában részt vevő szociológus elmondta, hogy vizsgálatai során férfiak részéről ez az érv hangzik el leggyakrabban. A viszonkérdésre, hogy az lenne-e a helyes, ha burkát húznának itt is minden nőre, legtöbbször dadogás a válasz. Ismert színésznő mondta félig komolyan, félig tréfásan: ez mind féltékenység a férfiak részéről, mert nekik nincs mit megmutatniuk. Hiába gombolják ki köldökig az ingüket, és mutatják csupasz vagy szőrös mellüket, az kevésbé vonzó látvány, mint amit a dekoltázs vagy a miniszoknya sejtet.

„De miért ez a fontos? – kérdezte egy teológus. – Az Isten két nemet teremtett, és felruházta őket a nemüket megkülönböztető attribútumokkal, beleértve a nemi szerveket is. Ezek Isten akaratát, az emberi nem szaporodását szolgálják. A szex nem ördögtől való, hiszen őseink is, mi is, gyermekeink is szex útján jöttek világra. Érthetetlen, hogy az aktust titokzatos, szégyenkező, »erről nem beszélünk«-légkör veszi körül, pedig ennek természetesnek kellene lenni. Persze nem az, mert mindenekelőtt a vallások – a kereszténység, az iszlám stb. – bűnnek nyilvánítottak szinte minden, a nemi aktussal kapcsolatos megnyilvánulást. A vallások jelölték ki a szerepeket, mindig a nők rovására. Már ruházkodási kényszerükkel is megkülönböztették évszázadok óta a nemeket. Továbbá egyik vallás sem tekinti – legalábbis a gyakorlatban nem – Isten egyenrangú teremtményének a nőket a férfiakkal. Ebből alakult ki az a máig uralkodó felfogás, hogy férfinak lenni hatalmat, nőnek lenni alárendeltséget jelent.”

Szociológiai vizsgálatok mutatják: a nők elleni erőszak rugója az esetek többségében elsősorban nem a szexuális kielégülés utáni vágy, hanem a hatalom demonstrációja. Max Weber szerint „a hatalom garantálja egy társadalmi kapcsolatban a saját akarat keresztülvitelét más felfogással szemben”. Családban és a munkahelyen legtöbbször a férfi akarata érvényesül, mert övé a hatalom. Ez az alárendeltségi viszony legszemléletesebben a munkahelyen nyilvánul meg. Ez teszi lehetővé, hogy a főnök ne csak munkatársat lásson kolléganőjében, hanem szexuális kívánságának tárgyát is. A titkárnő pedig azért tűri, hogy a főnök benyúljon a szoknyája alá, mert övé a hatalom.

De ez a felfogás napjainkban nagy változáson megy át. Egyre több az olyan nő, aki személyisége erejére, iskolai végzettségére támaszkodva el akarja mondani véleményét, keresztül akarja vinni akaratát. És egyre több az olyan férfi, aki kíváncsi az övével ellentétes véleményre is, és hajlandó elfogadni a sajátjánál jobb érveket. Előtérbe kerül Hannah Arendt felfogása: el kell választani egymástól a hatalmat és erőszakot. „A hatalom lényege nem az utasításteljesítés kikényszerítése. Sokkal inkább annak az emberi képességnek a kifejezése, hogy másokéval össze tudjuk egyeztetni véleményünket, és ennek értelmében cselekszünk.”