A nagy játszma – Orosz áruló, nyugati összhang
Bármi lesz is a nyomozás eredménye, az orosz–angol kapcsolatok nagyon sokadszorra is történelmi mélypontra kerültek. Március 4-én történt, hogy Szergej Szkripalt és lányát eszméletlenül találták egy padon Salisburyben. A férfi kémregényekbe illő története hamar bejárta a világsajtót. A kilencvenes években szervezték be a britek, amikor még az orosz hadseregben szolgált. Az orosz ügyészség vádirata szerint a férfit 1993-ban kereste meg az MI6, a brit katonai hírszerzés 5-ös részlege, vagyis a hazai kémelhárító és biztonsági ügynökség, hogy pénzért cserébe államtitkokat adjon el.
A vádak szerint olyan orosz ügynökök személyazonosságát fedte fel, akik Európában teljesítettek küldetést. Angol kódneve a Forthwith (Haladéktalanul) volt.
Az oroszok 2004-ben leplezték le Szkripalt, és két évvel később hazaárulásért 13 év börtönre ítélték. Kihallgatása során derült fény arra, hogy az angol titkosszolgálat műanyag kövekbe rejtett adóvevőket helyezett el Moszkva utcáin. A kínos esetet csak évekkel később ismerték be az angolok. A kém történetéhez érdekes adalék, hogy beszervezése olyan időben történt, mikor a darabokra hullott Szovjetunió utáni Oroszországra még mint lehetséges szövetségesre tekintettek a nyugati hatalmak. Szkripalt végül egy 2010-es fogolycsere részeként az amerikai kertvárosokban leleplezett úgynevezett „alvó” orosz kémekért cserébe engedték el. Ezután nyolc esztendőn át élte a száműzöttek magányos életét az idilli kisvárosban, egészen addig a napig, amíg idegméregtől ájultan meg nem találták a padon.
Az alkalmi kíváncsiskodó számára három lehetséges forgatókönyv vázolható fel a mérgezéssel kapcsolatban. Az első lehetőség, hogy a gyilkosságot valóban a Kreml aranyozott termeiben rendelték el. Miután az áldozatot gyorsan azonosították, a vádló ujjak többsége haladéktalanul Moszkva felé mutatott. Theresa May brit miniszterelnök egy héttel az eset után bejelentette, hogy a támadásban orosz gyártmányú idegmérget használtak, amelynek neve novicsok (újonc). A szert a szovjetek még a hetvenes években kezdték kifejleszteni. Orosz állítások szerint nyolcszor erősebb, mint az amerikai fejlesztésű VX, amelyet például az észak-koreai ügynökök is használtak Kim Dzsongun féltestvérének tavalyi meggyilkolásakor. Az idegméreg képlete titkos, és az angol miniszterelnök szerint vagy Moszkva áll a támadás mögött, vagy pedig engedték, hogy a képlet mások kezébe kerüljön. Az oroszok felé mutat a meggyilkolt személye is. Nem ez lenne az első, angol földön elkövetett gyilkosság, amelyet a Kreml rendelt el. Alekszandr Litvinyenko volt KGB-ügynököt 2006-ban polóniummal tették el láb alól. A 2014–15-ben tárgyalt perben megszólaltatott tanúk szerint Litvinyenko halálával a Kreml példát akart statuálni az Oroszországot elárulóknak.
A második lehetséges forgatókönyv, hogy a kémet nem Vlagyimir Putyin parancsára, de oroszok gyilkolták meg. A Szovjetunió összeomlása utáni években az ottani üzletemberek úgy hullottak, mint a legyek. Az orosz Forbes egykori szerkesztője, Pavel Hlebnyikov ezekről az évekről azt írta 2000-ben, hogy a gyilkosság az üzleti vetélytársak elintézési formája lett. A novicsok idegméreg-változatot egyetlen ismert esetben használták csak korábban. 1995-ben Ivan Kivelidi üzletembert az egyik versenytársa a telefonkagylójára helyezett novicsokkal ölte meg. A méreg képlete kijuthatott a szétesett Szovjetunió országaiba, de akár még a volt szövetséges országokba is. Erre utal a cseh államfő bejelentése is, hogy nyomozást rendel el, nem cseh területen tárolták vagy gyártották-e az idegmérget. Nem kerültek nyilvánosságra információk arról, hogy Szkripalnak voltak-e alvilági kapcsolatai, így ennek az elméletnek egyelőre nincs sok támogatója.
A harmadik lehetőség mellett állást foglalók csak annyit állítanak biztosan, hogy nem az oroszok voltak. Egyelőre ugyanis az egyetlen bizonyíték a még vizsgált idegméreg. A gyilkossági kísérlet időzítésének furcsasága, a mindenképpen oroszokra visszavezethető méreg használata érdekes kérdéseket vet fel. A Kreml szóvivője a Russia Todaynek adott interjúban kijelentette, hogy Szkripal semmilyen jelentőséggel nem bírt Oroszország számára, ezért nem lett volna értelme megölni. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szintén tagadta, hogy Moszkva rendelte volna el a gyilkosságot. A Russian Public Opinion Research Center felmérése szerint az orosz közvélemény is Moszkva pártján van, a megkérdezettek mindössze öt százaléka szerint történhetett csak olyan gyilkosság, amelyet a kormány rendelt meg. Putyinnak a választásokon aratott fölényes győzelme is arra enged következtetni, hogy az oroszok nem hiszik el az ilyen vádakat. Az orosz közösségi média oldalain gyorsan elterjedt, hogy Salisburytől mindössze húsz percre található Porton Down, az 1916-ban alapított biológiai és kémiai fegyvereket kutató központ. A Porton Down-i komplexum hírhedt volt az embereken végzett idegméreg-kísérleteiről. A The Guardian ebben a témában írt 2004-es cikke gyorsan elárasztotta az orosz közösségi médiát.
A nyomozás egyelőre nem derítette ki, hogyan került a méreg a kém testére, s az sem, hogy pontosan kit gyanúsítanak az akció végrehajtásával. A konszenzus azonban az, hogy „nagy valószínűséggel” az oroszok állnak a támadás mögött. Mivel nem merült fel más tettes lehetősége, a nyugati hatalmak meg is kezdték a keleti hatalom elleni lépéseket. A sokszor határozatlansággal vádolt Theresa May számára remek politikai alkalom adódott, hogy keménykezűnek mutathassa magát. Az amerikai választások után kialakult „orosz beavatkozás” gondolatkörhöz az unióból való kiválás kényszeréből felocsúdni képtelen angolok is csatlakoztak, és elterjedt az eszme, hogy a Brexit győzelmét, legalábbis részben, az orosz álhírek és kamu Twitter-fiókok okozták.
A mérgezés tulajdonképpen kapóra jött mindenkinek, aki eddig is oroszokat látott minden bokorban. A nyugati országok mind beálltak a britek mögé, és tömegesen kezdték kiutasítani az orosz diplomatákat. Akár sikerül azonban bebizonyítani, hogy a támadás mögött ki áll, akár nem, az mindenképpen a legérdekesebb szempontja a történetnek, hogy hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Peter Hitchens angol újságíró a Mail on Sunday című lapban a heti véleménycikkében azt fejtegeti, miért tekinti egyáltalán Anglia Oroszországot az ellenségének. Elemzi azt is, hogyan lepleződött le az angolok agresszív kémtevékenysége és az, hogy a kétezres évek elején hogyan pénzelték az orosz ellenzéket. „Nincs közös határunk, nincsenek gyarmati veszekedéseink, alig van kereskedelem a két ország között, mióta az olajüzleteink összeomlottak. S máskor boldogan kijövünk hasonlóan piszkos, despota országokkal, például remekül megvagyunk Kínával.”
Hitchens szerint a brit kormány saját egykori jelentőségébe kapaszkodva rántotta bele magát az oroszokkal való hidegháborús helyzetbe.
Egy biztos, az idegméreg, amely lassú, elhúzódó szenvedésre ítélte az orosz kémet és a kritikus állapoton azóta túljutó lányát is, nemcsak őket hatástalanította, hanem az orosz–angol kapcsolatokat is évekre visszavetette.
