A nagy dilemma

Mészáros Tamás

Számlálatlan százmilliárdok röpködnek a levegőben. Miközben a stadionépítési láz csak idén és a jövő évben szerény számítások szerint is legalább kétszáznegyvenmilliárdot emészt fel, a kormány meghirdeti Budapest olyan városfejlesztéseit – a már ismert Liget-projekt mellett egy óriási szabadidőpark építését a Nyugati pályaudvar és a Podmaniczky utca között húzódó vasúti területen –, amelyek mintegy háromszázhatvanmilliárdba kerülnének. Mivel azonban az óvatos kalkuláció a mai árakat veszi alapul, nyilvánvaló, hogy a végösszeg – mint más hasonló esetekben – ezúttal is jóval nagyobb lesz; ma senki nem tudja megmondani, mennyire rúg majd a számla.

Mindehhez hozzávehetjük még a Hauszmann-tervet, vagyis a Miniszterelnökség meg néhány minisztérium – egyébként értelmetlen – felköltöztetését a Várba. Ennek egyáltalán nem ismeretesek a költségei, ám nagyságrendje aligha marad el a pesti innovációk árszintjétől; miként az sem kétséges, hogy a Déli pályaudvar tervezett lebontása és területének parkosítása nemkülönben rendkívüli kiadással jár. Mondhatjuk persze, minden ambiciózus tervnek meg kell adni az árát; a köz pénze végtére is arra való, hogy kielégítsük az állampolgárok indokolt kommunális igényeit.

Csakhogy ez az érvelés itt és most több okból sántít. E helyütt ugyan nem foglalkozunk azokkal a korántsem alaptalan ellenvetésekkel, amelyeket számos építész fogalmazott meg a központi koncepciókkal szemben, de azt mindenesetre kijelenthetjük: a közvélemény nem sürgeti sem a Városliget, sem a budai Vár funkcionális átalakítását; és bizonyára továbbra is elviselné például a Nyugati pályaudvar környéke, avagy a várkerület háborítatlanságát. Ami pedig az országszerte elburjánzó stadionokat illeti, elég megnézni a meccsek szerény látogatottságának adatait – ez a statisztika mindennél világosabban jelzi, valójában mennyire volt sürgető a lelátók számának szaporítása. Amikor tehát azt állítjuk, hogy a szóban forgó költekezések indokolatlanok, nem az urbanisztikai ellenérveket, hanem a magyar gazdaság reális teherbírását vesszük figyelembe. Arra keressük a választ, a magyar államháztartás vajon megengedheti-e magának a minden bizonnyal időszerűtlen projektek megvalósítását.

Amelyek olyankor csapolják meg a költségvetés forrásait, amikor azok köztudottan nem képesek finanszírozni a társadalmi ellátórendszerek kielégítő működését. Persze ha a kormányzat tartaná magát a társadalmi kiadásoknak a nemzeti jövedelem által meghatározott, józan fontossági sorrendjéhez, azzal elismerné, hogy márpedig a hazai gazdaság nem termeli meg a lakosság elemi szükségleteinek fedezetét sem. Már ha ilyen szükségletnek tekintjük az egészségügy, az oktatás és az úgynevezett szociális háló megfelelő kapacitásait. Azok a súlyos százmilliárdok tehát, amelyek most erősen vitatható, de semmiképp sem nélkülözhetetlen presztízsépítkezésekre és területfejlesztésekre folynak el, égetően hiányoznak a kórházi és háziorvosi praxisból, az Országos Egészségbiztosítási Pénztárból, az orvosok és ápolók jövedelméből, az iskolák fenntartásából, a rokkantellátásból, az álláskeresők segélyezéséből, az idősotthonokból, az óvodákból, a munkahelyteremtésből, a leszakadó térségek konszolidálásából. És hiányozni fognak a következő években is; mégpedig egyszerűen azért, mert a látszólag kedvező makrogazdasági mutatók mögött valójában közel sincsenek olyan átütő eredmények, mint azt a kormányzati kommunikáció szajkózza.

Azután, hogy az Európai Unió előző költségvetési ciklusa végén Magyarország még lehívta a támogatások fennmaradt részét, a gazdasági növekedés lassulni kezdett; 2015-ben ugyan még 2,9 százalékos volt a bővülés, de ezzel is csak a 2008-as válság előtti szintet értük el, idén pedig legfeljebb csak 2,3-2,5 százalékra lehet számítani. Régiós versenyképességünk tovább romlik: az egy főre jutó GDP terén a csehek, a szlovákok és a lengyelek is megelőztek minket. Ami viszont ennél is aggasztóbb, az a beruházások jelentős visszaesése, pedig azok mértéke már eddig sem volt kielégítő. Az elmúlt évben egyetlen termelő ágazatban sem javult a helyzet – márpedig ez a tény előrevetíti a növekedés további mérséklődését és még jó esetben is a termelékenység stagnálását.

A differenciált foglalkoztatási adatok – noha a hivatalos kimutatások remek számokat hoznak – azt mutatják, hogy bár 2015-ben 362 ezerrel többen találtak munkát, mint 2008-ban, de ennek hatvan százalékát a közmunkások, harmincat pedig a külföldön munkát vállalók adják; és az előbbi csoport improduktív munkájának bére csak az idén 340 milliárdot visz el a büdzséből. Ráadásul felmérések igazolják, hogy a közmunka nem vezet át a valódi munkaerőpiacra, amiként a munkahelyvédelmi akcióterv sem teremt új állásokat – viszont évente 135 milliárdba kerül. Magától értetődő, hogy ha a magyar gazdaság szerkezete megfelelő volna, nem kellene minden negyedik munkahelyet állami támogatással fenntartani. Mindehhez hozzávehetjük még azt az Európában messze kiugró adatot, miszerint a magyar kormányzat saját bürokráciájának működtetésére a GDP több mint tíz százalékát fordítja; s ehhez képest az oktatásra és az egészségügyre külön-külön ennek csupán a felét.

Ezekért az abnormális arányokért természetesen azt az elhibázott gazdaságpolitikát terheli a felelősség, amely egyebek között tartós piaci bizalomvesztéshez vezetett. A befektetők Magyarországon továbbra sem látják garantáltnak a jogbiztonságot, nem érzékelik az intézményesített korrupció visszaszorulását. A számos versenykorlátozó intézkedés és szektorális különadó nem lelkesíti őket, és az sem táplálja a rezsim hitelét, hogy az Európai Bizottság az unió 2007 és 2013 közötti pénzügyi ciklusából nekünk járó kifizetések mintegy tíz százalékát, azaz nagyjából nyolcszázmilliárd forintot mindmáig visszatart különféle elszámolási rendellenességek, például túlárazások gyanúja miatt. Nem véletlen, hogy a hitelminősítők máig is ódzkodnak kivenni az országot a „befektetésre nem ajánlott”, vagyis a bóvli kategóriájából.

Tehát mindent összevetve: a gazdaság erősen korlátozott teljesítőképessége miatt a kormánynak sem most, sem a következő néhány évben nem áll rendelkezésére az a pénz, ami a beharangozott látványos fejlesztésekhez kellene. Ebből a tényből pedig logikusan két verzió következik. Vagy olyan blöff az egész, amiből csupán egy folytatólagos propagandakampányra futja, de a meghirdetett programnak legfeljebb csak a töredéke valósul majd meg, vagy – és ez volna a rosszabb változat – 2018-ig mindenáron és mindenestül keresztülhajtják. Pontosabban: azon az áron, hogy a horribilis „bekerülési költségeket” továbbra is az egészségügytől, az oktatástól és a szociális szférától vonják el. Bár ez a merénylet alighanem felérne a rendszer politikai öngyilkosságával, hiszen látjuk, milyen fokozódó társadalmi ellenállást szül már ma is ez a rablógazdálkodás.

Másfelől azonban nyilvánvaló, hogy a közeljövőben esedékes gigaméretű építkezések hatalmas profithoz juttathatják a kiválasztott kormányközeli nagyvállalkozók jól körülhatárolható csoportját. Vagyis azt a hűbéri láncolatot, amelynek folyamatos kielégítése a hatalom megtartásának egyik legfontosabb záloga.

Úgyhogy nagy dilemmája lehet a rezsimnek, vajon a remélt haszonért megkockáztassa-e a valószínűsíthető bukást.