A méltóság világsztárja

Judi Dench nemrég múlt hetvenöt éves. Csak néhány filmje: Szoba kilátással, Botrány a birodalomban (Mrs. Brown), Tea Mussolinivel, Mrs. Henderson bemutatja, Büszkeség és balítélet, Csokoládé, Egy botrány részletei, Iris – Egy csodálatos női elme, A sötétség krónikája, Hölgyek levendulában, Az utolsó szőke bombázó.
A Bond-sorozatban ő a 007-es főnöke.

Ön „M”, a kémfőnök a Bond-filmekben. Az újabbakban – Casino Royal, Quantum csendje – pedig már egyfajta anyafigura is a 007-es ügynök számára.
– Ugyan! Inkább nagymamafigura. Daniel Craig fiatalabb a korábbi Bondoknál, én pedig közben idősebb lettem. Úgyhogy most nagyobb a korkülönbség. Eszembe is jutott, hogy kezd kissé valószínűtlennek tűnni az ügynök és a főnöknő kapcsolata. „M” legszívesebben távvezérléssel működtetné a 007-est, aki viszont a maga módján akarja végezni a dolgát.

Hírlik: a James Bond-filmek producereinek mindig győzködniük kell önt, hogy újból és újból elvállalja „M” szerepét.

– Ebből egy szó sem igaz. Sőt, épp az ellenkezője: alig várom, hogy ismét felkérjenek. „M” még a gyerekek körében is ismert. Ha én megyek a kisunokámért az iskolába, nagy esemény a megjelenésem. Főleg, ha sportkocsin érkezem.

Legújabb filmjében, a Kilencben dalra fakad. Csak kevesen tudják: ön volt a Kabaré első Sallyje a West Enden.

– Imádok énekelni. A Kabaré producerétől, Harold Prince-től kaptam a legjobb zenei tanácsot: amikor egy musicalben prózából énekre váltok, ne változtassam meg a beszédmodoromat. Mert akkor mesterkélt lesz a dal. Azóta ehhez tartom magam.

Eredetileg jelmeztervezőnek készült. Ahogy nyilatkozta: idővel belátta, nincs elég tehetsége hozzá. Mikor érezte úgy, hogy a színpad az igazi „terepe”?

– Rögtön az első szerepemnél. Egyből Opheliát játszottam a Hamletban, előbb Liverpoolban, majd Londonban. Össze sem tudnám számolni, hogy aztán mennyi Shakespeare-drámában szerepeltem. Shakespeare és a színpad – ez az én nagy szenvedélyem. Apám orvos volt, abszolút földhözragadt ember. De emlékszem, a Rómeó és Júlia annyira magával ragadta, hogy amikor azt mondtam a színpadon, „dadus, hol van most anyám és apám?”, ő beszólt a nézőtérről: „Itt ülünk, drágám, a nyolcadik sorban!” Egyébként engem máig a munkám szeretete hajt. Elbűvöl az a folyamat, hogy az író papírra veti a művét, a rendező „megszervezi”, végül a színész átnyújtja a közönségnek a történetet. Amikor 1958-ban Júliát játszottam Zeffirelli rendezésében, ő mindig ott állt a színpad szélén, s velünk párhuzamosan „előadta” a darabot. Ha valamiben nem voltam biztos, a szemem sarkából csak figyelnem kellett őt, és „utánoznom”. Remekül csinálta! Imádom, ahogy az előadó-művészetben közös erőfeszítéssel, demokratikusan hozunk létre valamit. Fontos számomra az is, hogy munka közben mély barátságok szövődnek a színészek között. Sosem veszítjük el ezt a köteléket. Még akkor sem, ha csupán évek múltán találkozunk újra. Társasághoz tartozni, emberek között lenni – ez az, ami éltet.

Azért a színészvilág intrikus is. Mennyire volt kitéve ennek?

– Ha ezen a furkálódásokat érti, szerencsére nem nagyon érintettek. Lehet, hogy egy munka kapcsán a háttérben többünket is „versenyeztettek”, ám igazán ez sem szokott kiderülni. Ha felkérik az embert egy szerepre, senki sem fogja a szemébe mondani: „Előtted már hat személyt is megkerestünk.”

Kollégái szerint rendkívüli a teherbírása.

– Szüleim is ilyenek voltak, de főleg anyám. Vagy ilyennek születik az ember, vagy nem. És a munkafegyelmem is erős. Egyszer influenzásan játszottam végig egy Hamlet-előadást. Folyt az orrom, a szemem, alig álltam a lábamon. De amikor a közönség fizet, az a dolgunk, hogy játsszunk. Sőt, volt idő, amikor egyszerre két előadásban is felléptem: a Minden jó, ha a vége jó második felvonásában nem volt dolgom, hát „átugrottam” énekelni a Nyomorultakba, majd visszajöttem a zárójelenetre. Akit nem vet szét az energia, az ne jöjjön erre a pályára!

Intellektuális vagy ösztönös színésznek tartja magát?

– Csakis az ösztönökre hallgatok! Barátaim csodálkoztak, amikor elmondtam: Kleopátrát fogom játszani – ötvenhárom évesen – Anthony Hopkins oldalán a National Theatre-ban. Pedig pontosan azokra a szerepekre kell ráugrani, amelyeket „nem néznek ki” az emberből. És azokat kell visszautasítani, amelyeket úgy kínálnak fel: „Ez a szerep pont neked való!” Mert ebből lesz az önismétlés. Sok kollégám mindenfélét összeolvas a szerepeihez, én nem. De például Iris Murdoch szerepéhez azért kellett tájékozódnom. A filmbeli férjemet alakító Jim Broadbent és a rendező Richard Eyre édesanyja is Alzheimer-kórban szenvedett, így tőlük hiteles beszámolót kaptam a betegségről.

Ami a nemzetközi ismertséget illeti: a késői befutók közé tartozik. Csak hatvannégy évesen, 1997-ben a Mrs. Brown – a magyar mozikban: Botrány a birodalomban – Oscar-jelölésekor vált ismertté hazáján kívül.

– Amikor először mehettünk az Oscar-gálára a férjemmel, csak tátottuk a szánkat. Úgy viselkedtünk, mint a gyerekek: „Nézd, ott van Jack Nicholson!” Amúgy épp a Mrs. Brown után kaptam annyira kedvet a filmezéshez, hogy rögtön lelkére is kötöttem John Madden rendezőnek: ha talál nekem valami jó szerepet, bármilyen rövid legyen is, azonnal szóljon.

Szólhatott is. Egy évvel később ő rendezte a Szerelmes Shakespeare-t, amelyben ön Erzsébet királynőt alakította. Nyolcperces játékáért Oscar-díjat kapott. És az utóbbi évtizedben elhalmozták filmes kitüntetésekkel: további öt Oscar-jelölés, a Brit Filmakadémia díja tízszer, és sok életműdíj.

– Minél többet tett le valaki az asztalra, annál inkább megelőzi a hírneve. Főleg ha elég sok olyan alakítása volt, amely megmaradt az emberek emlékezetében. Következésképp: hosszú pályafutással a hátunk mögött egyre nagyobbak az elvárások a soron következő munkánál. Ami félelmetes tud lenni. De számomra a félelem olyan, mint a benzin: ez az én üzemanyagom, ebből jön az energiám. Helytállásra sarkall. Inkább attól ijednék meg, ha egy nap azzal szembesülnék: blazírtan, unottan sétálok be a színházba vagy a forgatás helyszínére. Mert ez azt jelentené, hogy elveszítettem az érdeklődésemet és a vonzalmamat a hivatásom iránt. Azon a napon rögvest be kellene fejeznem a pályafutásomat.

Amúgy még mindig fogad az ügynökével, ha valamilyen díjra jelölik? Az Irisért úgy vette át a Brit Filmakadémia díját, hogy a színpadon kibökte: éppen szép summát veszített az ügynökével szemben.

– Így volt. Már könnyebb a helyzet, nincs mire fogadni, mostanában sorra kapom az életműdíjakat. De tényleg imádok fogadni. Amikor az Egy botrány részleteiért Oscarra jelöltek, Helen Mirren is esélyes volt A királynővel. Sőt, szerintem esélyesebb! Naná, hogy rá fogadtam. Ő nyert. Ezáltal persze én is.