A közép kiüresedése

Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) előretörésének nyilván több oka van. Első helyen természetesen a menekültválságot kell említeni. Közrejátszott benne a pénzügyi válság elhúzódó utóhatása és az EU brüsszeli bürokráciájával szembeni ellenérzés is. De a demokratikus erők becsapnák magukat, ha nem vennék észre, hogy alapvetően nem az FPÖ nyert, hanem ők vesztettek. A balközép és jobbközép erők olyan sokáig kormányoztak együtt, annyira összecsiszolódott a politikájuk, hogy a választók többsége végül nem is látott már különbséget köztük.

Pedig a demokratikus választások lényege mégiscsak a választás különböző programok, ideológiák, személyek és kormányzati stílusok között. Ha a baloldal és a jobboldal vezető pártjai ugyanazt kínálják, akkor egyre többen választanak helyettük másokat. Olyanokat, akik valami újat, eltérőt, a centrumot jobbról vagy balról támadó erőt képviselnek. Ez a folyamat számos parlamenti demokráciában megfigyelhető. Ausztria azért lehet iskolapéldája a közép kiüresedésének, mert itt kormányoz leghosszabb ideje együtt a szociáldemokrata párt (SPÖ) és a konzervatív néppárt (ÖVP). Tanulságos végiggondolni a koalíciójuk történetét. Először a megbékélés, a közös demokratikus jövő, a jóléti állam érdekében fogott össze az a két mozgalom, amely a harmincas években még fegyveres polgárháborút vívott egymás ellen. (Amit aztán a nevető harmadik nácik nyertek meg.) Idővel lassan megfogyatkozott a szavazói táboruk, és a legutóbbi parlamenti választásokon már együtt is csak a szavazatok 50,9 százalékát szerezték meg. Vagyis a szociáldemokrata–néppárti koalíció a történelmi megbékélés luxusából kényszer lett. Minden trend azt mutatja, hogy a következő választásokon együtt sem kapnak abszolút többséget, s így a híres osztrák kétpárti modell végképp széthullik.

Ez a modell amúgy békésnek békés volt, de az osztrákok nyakára hozta a Parteibuchwirtschaft nevű rendszert. A két nagy párt fénykorában egy-egymillió párttaggal rendelkeztek, és a posztok, tisztségek és az állami megrendelések elosztása szigorúan pártalapon történt. Úgy mondják, hogy a nyolcvanas évek Magyarországán az iskolaigazgatók között már több volt a pártonkívüliek aránya, mint Ausztriában. Igaz, ez utóbbiban két párt tagsága között választhattak az állami-önkormányzati állásokra pályázók. Amíg az idősebb nemzedékekben ott éltek a polgárháborús és világháborús emlékek és az ország keleti határain állt a vasfüggöny, a párttagkönyvbiznisz elviselhető ár volt a békéért és jólétért. Mára azonban kifulladni látszik.

A most megválasztott köztársasági elnök, az orosz arisztokrata gyökerei miatt Szásának becézett Alexander van der Bellen maga is a szociáldemokratáktól lépett át a zöldekhez. Részben nyilván éppen az SPÖ tartalmi kiüresedése és a hatalomban való elkényelmesedése miatt. Sajnos a szocialisták (ahogy régebben hívták a pártot) hajdani támogatói nem ezt az utat választották, a munkások elsöprő többsége az osztályharcos kritikáját feladó SPÖ helyett a magát rendszerkritikusnak nevező FPÖ-re szavazott. Együtt a szerb bevándorlókkal, akik Heinz-Christian Strache pártelnök lelkes támogatói, nyilván a balkáni háborúkban megerősödött iszlámfóbiájuk okán. Negyedmillió szerb lakosával Belgrád után Bécset a „legnagyobb szerb városnak” is szokták nevezni.

Bár általában az osztrák politika (divat, irodalom stb.) szokta követni a németországit, most fordított helyzet látszik kialakulni. Németországban (1991-ig a nyugati felén) a szociáldemokraták (SPD) és a keresztény uniópártok (CDU-CSU) hagyományosan a szavazatok durván 40-40 százalékát szerezték meg, és egy kisebb párt bevonásával valósították meg a politikai váltógazdaságot. A balközép és a jobbközép kormányok valódi alternatívát jelenítettek meg a szociálpolitikában, a tőke és a munka viszonyában, a kultúrában és a külpolitikában. A kádári Magyarország is sokat köszönhetett annak, hogy a szociáldemokraták túl tudtak lépni a hidegháborús logikán. A progresszív nyugatnémet értelmiség „ólomidőknek” nevezte az ottani ötvenes éveket a rideg baloldal-ellenesség és a konzervatív prüdéria miatt, s ezt csak a szociáldemokraták kormányképes párttá válása oldotta fel.

Az elmúlt választásokon a szocdemek és az uniópártok együttes támogatottsága a hajdani 80-82-ről folyamatosan csökkent, legutóbb épp hogy elérte a 60 százalékot. Ausztriához hasonlóan a történelmi megbékélés gesztusából Németországban is kényszer lett az egykor „nagykoalíciónak” nevezett összefogás. Az INSA legfrissebb, 2016 májusi közvélemény-kutatása szerint a CDU-CSU 30,5 százalékon, az SPD pedig 19,5-en áll, vagyis a választók kerek fele nem kér a két hajdani „történelmi néppártból”. A hirtelen zuhanás nyilván a menekültválság következménye. De a hosszú távú trend a menekültek megjelenése előtt is a politikai közép folyamatos gyengülését jelezte.

A nagykoalíció addig jó, amíg a történelmi sebek begyógyulását és a demokratikus rend alapjainak lerakását szolgálja. Ha már csak az a célja, hogy a hatalomban tartsa azokat, akik eddig is ott szoktak lenni, akkor lassan, de biztosan erodálódik, és a végén a roncstelepre kerül. Jó esetben vannak olyan baloldali, demokratikus pártok, mint az osztrák és német zöldek, illetve részben a Die Linke, amelyek választási lehetőséget kínálnak a szélsőjobboldal szemben.

Azt mindenesetre hozzá kell tenni, hogy az osztrák FPÖ és a német Alternatíva Németországnak (AfD) nem hagyományos neonáci pártok. Szavazóik fasisztának nevezése ezért érdemi vita helyetti pótcselekvés. E pártok egykori liberális pártok maradékaiból nőttek ki, és az alsó középosztály eddigi pozícióinak megőrzését ígérik a bevándorlókkal, a szociális rendszer „élősködőivel” és az Európai Unió bürokratáival szemben. Az antiszemitizmus és a náci múlt dicsőítése eltűnt a hívószavaik közül. Éppen azért veszélyesek, mert látszólag a demokratikus renden belül akarják felszámolni a társadalmi szolidaritást, a humánus menekültpolitikát és az európai egységet. Csak akkor sikerül legyőzni őket, ha Európa létező válságára, a valóban aggasztó szociális, gazdasági, demográfiai és migrációs gondokra a baloldalnak (együtt a zöldekkel, alternatívokkal) sikerül új válaszokat találni. A többpárti demokráciának végső soron csak akkor van értelme, ha az alkotmányos renden belül a szavazók valóban különböző politikai megoldásokra szavazhatnak.

A hagyományos pártok kiüresedése egyébként nagykoalíció nélkül is megfigyelhető, ahogy ez legutóbb Szlovákiában történt. Az egymással versengő kereszténydemokraták és a szociáldemokraták közül az előbbiek eltűntek, az utóbbiak pedig meggyengültek. Más okok mellett azért is, mert a jobbközép a saját múltja visszatérését, a szocdem párt pedig a kormányzati jelen folytatását hirdette. A jövő ígérete így a demagógokra maradt.