A jog uralma?
December 4. az alkotmány napja lesz mostantól Kínában – így döntött a kommunista párt központi bizottsága szokásos őszi ülésszakán. Azért december 4., mert ezen a napon lépett hatályba az alkotmány. Igaz, még 1982-ben, vagyis nem mondhatjuk elkapkodottnak a döntést. Helyesebb talán magyarázatot keresnünk. Már hónapokkal ezelőtt beharangozta a média, hogy az idei KB-ülés „a jog uralmával” foglalkozik majd. Viszonylag széles körben kezdődtek találgatások arról, mire megy majd ki a játék. Most, hogy a tanácskozásnak vége, s nyilvánosságra hozták az elfogadott dokumentumot, a találgatások nem csitulnak.
A külső szemlélők bizonytalanságának mélységét jelzi, hogy még a szavak jelentése is vitatott. A pártfórum kulcsszava kínaiul fazhi, amit többnyire „a jog uralmaként” tesznek át más nyelvekre. A tanácskozás kapcsán azonban megjelentek azok a nyelvészeti eszmefuttatások, melyek szerint a kifejezés megengedi az „uralom a jog által” vagy „uralom a jog útján” fordítást is, ami kétségtelen különbség. Persze a nyelvi vita mögött az a kíváncsiság áll: tapasztalunk-e valamilyen közeledést a nyugati jogi ideálokhoz?
Már az előző kínai vezető, Hu Csin-tao is többször emlegette beszédeiben a jog uralmát, de igazán sosem lehetett érteni, miről beszél. Sejthető volt, hogy valamit akarnak a joggal, a jogrenddel, az igazságszolgáltatással, hogy – politikailag szólva – nagyobb jelentőséget szeretnének adni neki, de ennél többet nemigen lehetett kihámozni. Aztán jött az új vezető, Hszi Csin-ping, aki már sokkal többet beszélt róla, de az továbbra sem fenyegetett, hogy túl sokat megértenénk abból, mire gondol.
A kínai szocializmus első periódusában alig voltak törvények, s voltak időszakok, amelyek a totális törvényen kívüliség jegyében teltek. Ugyanakkor élt és él az a kínai jogi hagyomány, amely az ítélkezést radikálisan delegálja, s az ítélkezőket befolyásolják a legkülönfélébb módszerekkel. Ezen a felfogáson alapul az az egyébként egyre halványuló, de még ma is létező gyakorlat, hogy a bírói, sőt a magasabb bírósági tisztségekben sem alkalmazási feltétel a jogi végzettség, hiszen nem ez az érdekes.
Most mindenesetre oda jutottunk, hogy a harminckét éve érvényben lévő alkotmányról a párt legfelsőbb fóruma kimondja, annak alapján kell irányítani az országot. Hogy a törvényeknek kell uralkodniuk. A párt központi lapja azt írja – s ez már egyfajta magyarázat –, hogy a törvényeknek kell uralkodniuk, nem az embereknek. S ha nem mindenki értené, hozzáteszi, hogy sok vezető káder ma is maga akar uralkodni. A tanácskozásról kiadott dokumentum is hangsúlyosan szól arról, hogy véget kell vetni a gyakorlatnak, miszerint a helyi elvtársak különféle utakon és módokon nyomást gyakorolnak az ítélkezőkre, meg persze a nyomozó hatóságokra is, így érve el azt, amit akarnak.
S ezzel el is jutottunk ahhoz a két problémához, amely vélhetően az egész folyamat mögött áll. Két olyan problémához, amellyel lényegében a teljes kínai történelem során küzd a mindenkori vezető elit: a központi akarat érvényesítéséhez és a korrupcióhoz. Érdekes módon az ember általi uralomból fakadó problémákkal a központi irányításban évtizedek óta viszonylag sikeresen küzdenek. Mao személyes uralma olyan rémisztő tapasztalat volt, hogy elindított a csúcson egy hatalommegosztási, konszenzuskényszert beépítő folyamatot. Ahogy távolodunk Mao halálától, 1976-tól, az első számú vezetők személyes hatalma egyre kisebb, a központi hatalom egyre megosztottabb. Ahogy azonban az elmúlt évek nagy korrupciós ügyei kapcsán beleláthattunk, tartományi és városi szinteken ez egyáltalán nincs így: az ottani vezetők valóban élet és halál urai, azzal az egyetlen megkötéssel, hogy a központ eltávolíthatja őket, bár az sem olyan egyszerű.
A központi akarat érvényesítésének problémája nem egyszerűen személyzeti kérdés. Arról van szó – s ezzel már a császárok is küzdöttek –, hogy hiába találnak ki akármilyen zseniális szakpolitikát Pekingben, ha az nem valósul meg az igen távoli Jünnan tartományban. Vegyük például mindjárt az igazságszolgáltatás területét. Hiába adtak ki rendszeresen szofisztikált útmutatókat, hogy csak milyen esetekben lehet végrehajtandó halálbüntetést kiszabni, azt kellett tapasztalni, hogy vannak vidékek, ahol állandóan sok a halálbüntetés, s vannak, ahol lényegében nincs is. S ha nyilvánvalóan nem érvényesült egy központi elképzelés, megpróbáltak közvetlenül beavatkozni, ami a hatalmas méretek miatt szinte lehetetlen.
Személyzeti kérdés ez úgy lesz vagy úgy lett mindig Kínában, hogy a legegyszerűbbnek tűnt „a megfelelő embereket állítani a megfelelő helyre”, akik maguktól tudják a dolgukat, akik személyükben garanciák. „Cserében” viszont ezek az emberek elképesztő személyes hatalmat építhettek ki, hiszen egyetlen korlátjuk – kis túlzással – csak a megbízójuk volt. Az így kialakult s a gazdasági növekedéssel őrült méretűvé vált korrupcióval persze megpróbált a rendszer szembeszállni, de évtizedek óta látja mindenki, hogy ezen a területen szokatlanul gyengén muzsikál a kínai állam.
Valójában ezek azok a körülmények és felismerések, amelyek hosszú idő alatt eljuttatták oda a kínai elitet, hogy felismerje a „jog uralmának” szükségességét. Nincs itt szó semmiféle nyugatosodásról, külső minták átvételéről. Ha egyelőre nem érthetjük pontosan, mit jelent az ő fejükben „a jog uralma”, tegyük hozzá még azt is, amit a kínai lapok rendre hozzátesznek: a szocialista jog uralmáról beszélünk, s természetesen kínai karakterekkel.
Egyben viszont biztosak lehetünk: az egész dolog arra megy ki, hogy a rendszer, a gazdaság, az élet hatékonyabban működjön. Az elmúlt időszakban a mostani elképzelésektől függetlenül is elképesztő méretű jogi építkezés zajlott. Arra nagyon gyorsan rájöttek, hogy a piacgazdaság nem működik jog nélkül, s a jog nem működik intézmények nélkül. Olyan, néhány évtizede egyáltalán nem létező területek épültek fel, mint a kereskedelmi jog, a közigazgatási jog és természetesen azok érvényesítése és így tovább. Most is az első intézményi átalakítás, amit a pártplénum elhatározásaiból már megtudhattunk, erre vonatkozik: közigazgatási, polgári és kereskedelmi ügyekben olyan bíróságokat állítanak fel, amelyek ítélkeznek majd a több tartományt érintő ügyekben.
Sok konkrétumot a központi bizottság határozatából – ahogy az lenni szokott – nem tudunk meg. Sok mindent persze el tudunk képzelni. Ha például az alkotmány szerepe megnő, s az tényleges meghatározójává válik az ország irányításának, akkor valószínűleg előbb-utóbb szükség lesz valakikre, akik a felvetődő problémák kapcsán azt interpretálni fogják. Ez intézményeket, eljárásmódokat fog igényelni stb. Csak megjegyzem, hogy az összes általunk fontosnak tartott emberi és politikai jog benne van a kínai alkotmányban, de azok érvényesülési módja, az érvényesítés garanciái enyhén szólva hiányosak.
A tapasztalat szerint most az történik, hogy a parlament márciusi üléséig kidolgozzák a konkrét változásokat, s a külvilág akkor szembesülhet majd a kínai sajátosságokkal.
