A huszonnyolcadik

Horvátország EU-csatlakozásának senki sem örült fenntartás nélkül. Mindenekelőtt a horvátok nem. A választásra jogosultak fele sem vett részt (mint annak idején nálunk) a csatlakozásról tartott népszavazáson. A megkérdezettek harmada nem reméli anyagi helyzetének javulását az EU-tagságtól, és nem örült a régi tagállamok lakóinak többsége sem. Alaphang: „A mi adóeuróinkból fognak támogatni egy újabb, gazdaságilag a tönk szélén álló tagállamot, amely majd gyarmatosítással vádol bennünket.” Németországban a megkérdezettek hetven százaléka volt az újabb bővítés ellen.

De ha egyik fél sem akarja, akkor hogyan és miért jöhetett létre a csatlakozás? – hangzik a jogos kérdés, amelyre a válasz éppoly egyszerű, mint népszerűtlen: a sokat becsmérelt politikusok megint előrelátóbbak voltak, mint a leválthatatlan nép. Ők tudják, hogy a bővítés mindenki érdeke, régi és új EU-tagoké egyaránt.

A tét ugyanis nem a pillanatnyi előny vagy hátrány, hanem Európa békéje. Ennek érdekében kell bevonni, gazdaságilag támogatni, a közösség szabályai alá vonni azokat az országokat és népeket, amelyek agresszív nacionalizmusukkal veszélyeztetik a kontinens békéjét. Így volt ez az EU keleti bővítésének idején is. Minket sem az általunk nagyszerűnek vallott múltunk és európai gondolkodásunk miatta vettek fel az unióba. Sokkal inkább az a remény vezette őket, hogy hatással lesz ránk és a többi, velünk együtt csatlakozó ország társadalmának gondolkodására a modern európai, az ellentéteket kompromisszumkészséggel megoldani kívánó, a térség békéjét megőrizni akaró szellemiség. Tudjuk, térségünk gondolkodását évszázadokon át nem ez a felfogás jellemezte. Ödön von Horváthot idézi a Mesél a bécsi erdő burgtheaterbeli bemutatójára kiadott programfüzet: „Apám magyar, anyám horvát. Fiuméban születtem, Budapesten jártam elemibe, Bécsben érettségiztem. [...] Megtanultam, hogy térségünk legnagyobb átka a nacionalizmus, amelytől itt egyetlen nemzet sem mentes.”

A horvátok sem. Nemzeti karakterüket történelmük során a külső – magyar, osztrák, szerb – hatalom elleni harc formálta, amelyhez a nacionalizmus ideológiai alapul, mentségül szolgált. Ez megnyilvánult legutóbb a Jugoszlávia szétesését követő háborúk során is.

A horvátok is részt vettek – csakúgy, mint Milošević idején a szerbek – az etnikai tisztogatásban és nemegyszer más nemzetiségek tagjainak meggyilkolásában. Mint megannyi nacionalista társadalomnak, a horvátoknak is problémája a szembenézés múltjukkal. Mindmáig nem adtak számot a horvátországi Jasenovac koncentrációs táborában a második világháború idején elkövetett tömeggyilkosságról, amelynek történészek szerint több ezer zsidó, cigány és szerb áldozata volt. A horvát kormányok máig nem jutottak el annyira sem, mint a szerbek, akik – mint azt most a csatlakozási ünnepségen a miniszterelnökük is tette – legalább bocsánatot kértek a srebrenicai népirtásért. (Jóvátételről persze továbbra sincs szó.)

A nacionalista felfogást nyíltan tűzte zászlajára Horvátország függetlenné válása után az első demokratikusan megválasztott államelnök, Franjo Tuđman. Tito jugoszláv hadseregének egykori tábornoka kiállt ugyan a többpártrendszer és a piacgazdaság mellett, de a gyakorlatban egy autokrata, nacionalista rendszert valósított meg. A „nemzet atyjának” nevezte magát. Kijelentette, hogy a horvátok „a kereszténység védőbástyája”, és „már Európa előtt európaiak” voltak. A nemzeti identitás 19. századi eszméjét vette át, amelyben „a nemzeti függetlenség Isten megkérdőjelezhetetlen ajándéka”. Újraválasztották, mert beszélte a társadalom többségének nacionalista nyelvét, és megígérte, hogy megvédi a horvátokat a rájuk leselkedő külső támadásoktól. (A retorika ismerős.) A hágai nemzetközi bíróság 1999-ben vizsgálatot kezdeményezett Tuđman ellen, mert felmerült a gyanú, hogy felelősség terheli a szerbek elleni etnikai tisztogatásért és a háború idején civilek kivégzéséért, ám vádemelésre az államelnök ugyanebben az évben bekövetkezett halála miatt nem került sor.

Tuđman elnöksége alatt tovább fokozódott Horvátországban a jugoszláv rendszerből ismert korrupció, nőtt a bürokratikus államigazgatás, érintetlenül maradt az aránytalanul nagy és kezelhetetlen állami szektor. Ez együtt vezetett az ország mai katasztrofális gazdasági helyzetéhez. Az államadósság a GDP hatvanszorosa, húszszázalékos a munkanélküliség, minden negyedik állampolgár állami támogatásból élő nyugdíjas. Az ország ipara elavult, termékei nem versenyképesek a világpiacon. Egyetlen jól funkcionáló iparága – a közel kétezer kilométeres tengerpartnak és a napsütésnek köszönhetően – a turizmus.

Arra persze nincs garancia, hogy az EU-tagság megoldja az ország társadalmi és gazdasági problémáit. E feladatok megoldása a zágrábi kormányra és mindenekelőtt a népre vár. A kormánynak meg kell hoznia és a népnek el kell fogadnia a gazdasági megszorításokat jelentő intézkedéseket. Kérdés, hogy a horvátok követik-e a lettek példáját, akik ezt tették, és brüsszeli segítséggel, de nagyrészt saját erőből kilábaltak a gazdasági válságból, sőt röviddel ezelőtt bevezették az eurót is. Az EU Bizottsága Zágrábnak is megígérte a segítséget. Kezdésül mindjárt tizenkétmilliárd eurós támogatást nyújt. Az is segítség, hogy a háromszázalékos eladósodás felső határának betartása alól három évre mentesítette a horvátokat. Azt már én teszem hozzá, hogy a horvát pénzügyminiszter, Slavko Linić ezt nem „kokik és sallerek osztogatásával” érte el Brüsszelben azoknál, „akikre mi egy vidéki kóceráj vezetését sem bíznánk”, hanem tárgyalással. A nemzetközi diplomáciában ez a meghonosodott, és mint a példa mutatja, eredményesebb, mint a mi unortodox módszereink.

Annak egyébként, hogy a nettó befizető országokban az eddigi minimumra csökkent az EU bővítésének támogatottsága, nagy szerepe van Orbán Viktor arrogáns, az EU-t gyarmatosító szándékkal vádoló, a parlament tagjait nagyvállalatok által lefizetett, korrumpált politikusoknak nevező magatartásának. „Akik ilyennek tartják az általunk demokratikusan megválasztott képviselőinket, azoknak egy centet sem adunk a mi adózott pénzünkből!” – mondta a ZDF vitaműsorában Michael Sommer, a német szakszervezeti szövetség elnöke. Orbán politikája és magatartása tehát nemcsak a mi helyzetünknek, jövőnknek árt, hanem a csatlakozásra törekvő országokénak is.

De hadd fejezzem be egy szerintem meghatóan őszinte idézettel: A Ljubljanában megjelenő szlovén Dnevnik írja: „Egyesek szerint félő, hogy Szlovéniához hasonlóan a csatlakozás miatt Horvátország is nagyobb gazdasági nehézségek elé kerül, mint korábban. De ma már tudjuk, hogy Szlovénia a gazdasági összeomlás szélére kerülésének oka nem a csatlakozás, hanem a mi rossz gazdaságpolitikánk volt. [...] A közös múlt és kultúra, valamint a nyelvrokonság összeköt bennünket. Ez mindmegannyi ok arra, hogy különös szeretettel üdvözöljük horvát szomszédainkat az EU-ban. Isten hozott benneteket.”