A holnap ma van

A texasi West Port Arthurban már nem tartanak az emberek környezeti katasztrófától – az megérkezett. A korábban elsősorban feketék által lakott Carver Terrace negyed most kísértetváros. Vannak itt félig romba dőlt építmények, de az üres házak többsége csinos, gondozott. Tavasszal költöztek el az utolsó lakók. Néhány hónapja a Valero (korábban Gulf Oil) és a Motiva (korábban Texaco) közeli olajfinomítóinak füstje még működő játszóterek fölött sötétítette el az eget. A cégek azt állították, csak bizonyos esetekben, karbantartás idején, leállításkor vagy újraindításkor érték el a környezetkárosító szintet. Mintha ez megnyugtató magyarázat lett volna arra, hogy itt 25 százalékkal magasabb a tüdőrák aránya az országos átlagnál, s hogy minden ötödik családban asztmás a gyerek. A cégek végül finanszírozták egy új városnegyed építését, a lakók átköltöztetését.

Mérgező levegő

De talán az igazán fontos dolog az, hogy az elnéptelenedett környéken a Kelly’s Kitchen étterem annak ellenére sem zárt be örökre, hogy már nincs, aki ide járjon ebédelni. A korpulens fekete tulajdonos, Hilton Kelly itt működteti ugyanis a Community In-Power & Development Association (CIDA) elnevezésű, általa alapított szervezetet. Az elnevezést így magyaríthatnánk: a Közösségi Hatalom és Fejlesztés Társasága. A hatalom nem csak szimbolikusan értendő: már jelentős kapcsolatrendszerük van más bajba került texasi városok közösségeivel, például Houston egyik súlyosan szennyezett városrészével, Pleasantville-lel. E negyed levegője – bár nevében ironikus módon a kellemességet hordozza – az amerikai tüdőorvosok szövetségének minősítése szerint egyszerűen mérgező.

Hilton Kelly egyre nagyobb hallgatóság előtt tartott beszédeiben gyakran Martin Luther Kinget idézi, amikor sürgős cselekvésre hív, mert nincs elodázni való idő: „Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a holnap ma van.” A texasi környezetvédők egyre erősebbek, és szakítottak a korábbi gyakorlattal, amikor védelemért az államhoz fordultak. Már nem bíznak sem a törvényhozókban, sem a végrehajtó hatalomban: maguk perelnek csillagászati összegeket követelve.

Texasban vagyunk, a mesés olajjövedelmek, a cowboynak öltözött rideg milliárdosok földjén. Ahol még mindig az a módi, hogy ha a washingtoni demokraták nagyon be akarnak avatkozni az állam ügyeibe, valamelyik ultrakonzervatív helyi képviselő komoly képpel felveti a szövetségből való kilépést. Ez Texas, amely a legtöbb üvegházhatású gázt termeli az Egyesült Államokban: évente vagy 680 milliárd kilogramm karbondioxidot ereget a légkörbe. Nem csak az olajfinomítók szennyezik a környezetet, Texasban máig rekordszámú szénerőmű működik. És persze ez az állam „termeli” a legtöbb elszántan jobboldali republikánust is. Republikánus az állam mindkét szenátora, 1994 óta állami hivatalt demokratára itt nem bíztak, 2012-ben toronymagasan Mitt Romney győzőtt. És tessék: demokrata feketék által vezetett civil szervezetek eredményesen perlik a nagy olajtársaságokat. Változik a világ.

Változik a világ, konstatálja elégedetten Robert Bullard szociológus professzor és környezetvédelmi aktivista, a Texas Southern University Közpolitikai Intézetének dékánja. Bullardot a texasi környezetvédelmi mozgalom atyjának tekintik, hiszen már a hetvenes években bevezette a „környezeti igazságosság” és a „környezeti rasszizmus” fogalmát. Tudományos adatokkal igazolta, amit persze mindenki látott: pont azok az egyébként is hátrányos helyzetben lévő szegények szenvedik meg leginkább a mérgező anyagokat termelő vegyi üzemek, szemétégetők és más környezetkárosító létesítmények működésének következményeit, akik a legkevésbé tehetnek a szennyezésről.

A sors fintora, hogy a Bullard kezdeményezésére létrehozott civil szervezet, a Déli Környezeti Igazságosság Központja egyik nagy légszennyezési kutatását 2005-ben a klímaváltozással összefüggésbe hozott Katrina hurrikán söpörte el. Az egyik összedőlt épületben megsemmisült a számítógépes adatbázis, de a hurrikán eltüntette azoknak a gettóknak egy részét is, amelyekben az interjúkat készítették. A Katrina és a Rita figyelmeztettek a globális felmelegedés következményeire, amelyek a déli Texast az átlagosnál is jobban sújtják. Port Arthur és Galveston között például a megemelkedett vízszint miatt a tenger egyszerűen elmosta a 87-es út egy részét.

Jogi trükkök

A szereplők persze évtizedek óta a színen vannak. Bullard egyik dühös könyvét a másik után írja, az asztmás texasi gyerek nagyapja után apja is tüdőrákban szenved, és a maratoni perében most kiegyezésre törekvő Anadarko által bekebelezett cégek egyikét, a Kerr-McGeet már a hetvenes években is feljelentették sugárszennyezés miatt. Ez a vállalat okozta a legtöbb olyan kárt, amelyért az Anadarko most fizet. Korábban sikeresnek látszott a védekezés, miszerint a Kerr-McGee már korábban csődbe ment, és az Anadarko csak a jogutódját vette meg. A szövetségi igazságügyi minisztérium azonban nem fogadja el az érvelést, mondván, csupán jogi trükk, ha a felelős cégeket formálisan csődbe küldik, hogy a szennyezőknek ne kelljen fizetniük.

James M. Cole államtitkár nyilatkozatot adott ki, amelyben elkötelezte magát a „környezeti igazságosság” elve mellett. Hosszú volt az út, amíg a szövetségi állam Bullard kategóriáját kezdte használni. Alighanem az kellett hozzá, hogy egyre többen ismerjék fel: a környezetszennyezés tartós hatásai nem fognak válogatni szegények és gazdagok, feketék és fehérek között. A vízszint emelkedése nemcsak gettókat fog elmosni, de veszélybe kerülhet a New York-i tőzsde épülete is.

Robert Bullard, Hilton Kelley és követőik elégtétellel, de egyben némi aggodalommal fogadták Obama elnök júniusi javaslatát: 2030-ra az Egyesült Államok 30 százalékkal csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását a 2005-ös szinthez képest. Fontos, de valójában csak szimbolikus értékű lépés ez. Szimbolikus, mert 2005 a csúcs éve volt, a mai szint már a vállalás felének teljesítését jelenti. Ráadásul a tudósok szerint a 30 százalék nem elég a fenyegető katasztrófa elkerüléséhez.

Hullámvasúton

New York várostörténeti múzeumában van egy terem, amely a fontos társadalmi mozgalmak fejlődését, átalakulását dolgozza fel. Képek, tárgyak, makettek mutatják a nagy sztrájkok, a szüfrazsettakciók, a fekete polgárjogi mozgalom eredményeit, de ide sorolják a melegek egyenjogúsági törekvéseinek érvényesítését is. Meglepetésemre a kiállítás szervezői a jelen legnagyobb hatású mozgalmának szimbólumául egy kerékpárt állítottak ki egy nagy képpel, amelyen több ezer biciklista szerepel. Azt írták alá: az emberiség jövőjéért kerekeznek. Ne már! – gondoltam. Aztán eszembe jutott, amit Dennis Meadowstól, A növekedés határai című, a környezetpusztításról szóló korszakos tanulmány egyik szerzőjétől hallottam. „Hullámvasúton ülünk, és nem tudjuk, hova tart. Azt sem, ki tudunk-e még szállni, vagy már késő. De azért meg kell próbálni.”