A hét aforizmája

Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj. A XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:

A példa csak lefelé ragad, felfelé nem.

Joseph Joubert
(1754. május 7. Montignac – 1824. május 4. Villeneuve-sur-Yonne)

Francia moralista és esszéista, vérbeli aforista. Egyetlen műve, a Pensées, jóval halála után jelent meg.

Joubert 14 éves korától egy toulouse-i egyházi iskola diákja volt, később ugyanitt tanár lett. 1778-ban Párizsba költözött, megismerkedett D’Alembert-rel, Diderot-val. 1800-ban barátságot kötött az emigrációból hazatérő Chateaubriand-nal, valósággal élő lelkiismerete, atyai tanítómestere, tanácsadója volt. Napóleon idején a Sorbonne főinspektorává nevezték ki.

A felvilágosodás és a demokrácia eszméi mellett egy ideig még a forradalom bukása után is kitartott. Gondolkodását mélységes humanizmus, igazságszeretet erkölcsiség hatja át. Érdeklődésének középpontjában az irodalom és a művészet áll.

Joubert mindenekfölött kritikus, a modern francia kritika úttörője. Klasszikus gyökerei ellenére a régi formák lazítására, frissítésére törekedett, a megújhodás lehetőségeit kereste, ebben Diderot követője és továbbfejlesztője. Jóformán minden megnyilatkozása újszerű, merész és igaz. A maga korában a francia ízlés és stílus legkiválóbb ismerője és bírája.

Életében egyetlen sora sem jelent meg nyomtatásban, nem maradt utána irodalmi alkotás. Leveleit, az emberi lét természetéről, irodalomról, társadalomról, politikáról papírra vetett aforisztikus jegyzeteit özvegye Chateaubriand-nak ajándékozta, ő adta ki Joubert hagyatékát, 14 évvel a szerző halála után, 1838-ban.

Saint-Beuve ezt írta róla: ,,Joubert műve minden más műnél jobban tetőzi be azt a francia sorozatot, amely La Rochefoucauld Maximáival kezdődik, Pascallal, La Bruyere-rel és Vauvenargues-gal folytatódik, s amelyet száz meg száz kötelék fűz Montaigne-hez.”