A harcos – Simone Veil (1927–2017)

Franciaországban és persze kisebb mértékben, de más európai országokban is, elsősorban érthető módon Németországban sok minden másként áll mind a holokauszt, a női jogok és Euró­­pa ügyében is. Simone Veil halála ezért minden hírt megelőzött, nem volt olyan tévéhíradó, napilap, amely ne fő hírként, a cím­­la­­pon foglalkozott volna a szomorú eseménnyel. Veil közéleti aktivitása idején sokáig a közvélemény szemében a legnépszerűbb francia volt, szimbóluma „a legjobbnak, amit Franciaország adhat”, ahogy most a köztársasági elnöki megemlékezés szólt róla. Temetésére, ahogy mondani szokás, „állami-katonai tiszteletadással” az Invalidusokban került sor. Alighanem a Panthéonba való „beköltözésére” sem kell sok évet várnia, ahol a „hálás nemzet” őrzi híres fiainak és lányainak földi maradványait. Őszintén szólva persze inkább a fiainak, hiszen a Panthéon hetvenöt kitüntetettje között csak négy nő van.

Fotó: MTI/JPT

Röviden: Simone Veil nagy asszony volt. És szabad nő, olyan korokban, amikor ehhez bá­­torság és persze erős személyiség kellett. A legtöbb mostani főcím valamilyen formában a „combattante”, a harcos szót használja. Joggal, mert igen, kemény, harcos nő volt. Határozott személyiségéről legendák szólnak, ahogy maga is írta életrajzi könyvében: „Az első reflexem mindig az, hogy nemet mondok. Szeretek ellentmondani, ilyen a természetem.” Ráadásul Veil a lehető legkevésbé volt valamiféle „Marianne” (a szabadság francia jelképe) vagy a Kommün híressé vált anarchistájának, Louise Michelnek a típusa. Tökéletes nagypolgári dáma volt. Legendássá váltak a Chanel-kosztümjei, ele­­gáns kendői, kihívó ékszerei, mindig hibátlan frizurái, elképesztő prémbundái. Ez a dáma a maga nagypolgári módján még mondén is volt, imádta az elegáns estélyeket, a kiállításmegnyitókat, a nagyon szelektált nagyvilági élet eseményeit. Az elhunyta tiszteletére most megismételt pár éves portréfilmen fel sem tűnik a népes család tagjainak, hogy bizony a családi vacsorán inas szolgál fel.

A francia tradíciókat figyelembe véve, ahol még a mostani jobboldali Franciaországban is igaz talán, hogy a népszerű közéleti emberek baloldaliak, még meglepőbb, hogy Veil ráadásul jobboldali volt. Szociológiailag is, mert Franciaországban, mint jól tudjuk, nemcsak vannak társadalmi osztályok, hanem nagyban befolyásolják a politikai szim­­pá­­tiá­­kat is. És politikailag-ideo­­ló­­giai­­lag is. Veilt a konzervatív-­liberális Giscard d’Estaing hozta be a politikába a hetvenes években. Több jobboldali kormányban miniszter volt, igen közel állt a jobboldali centristákhoz, az ő színeikben lett az Európai Parlament tagja, de még élete vége felé is támogatta Nicolas Sarkozyt, ahogy ellenezte például az azonos neműek házasságát. Ezen utóbbira utalva mondta a szintén liberális, de kulturális kérdésekben inkább baloldali Daniel Cohn-Bendit: „No jó, hát senki sem hibátlan.”

Senki sem hibátlan és senkit sem szeret mindenki, de tény, hogy Simone Veilt sokan szerették, vagy talán inkább becsülték. Becsülték a kemény dámát, aki szörnyű dolgokat élt át. Az asszimilált nagypolgári családban (apja neves építész volt) született Simone Jacobot egy ártatlan rendőri igazoltatáskor fogták el a nácik 1944-ben Nizzában. Családjával együtt előbb a franciaországi zsidódeportálás átmeneti állomására, a Párizs melletti Drancyba, később a család nőtagjait, Simone mellett a nővérét és az anyját is Auschwitzba szállították. A férfiakat, bátyját és apját Litvániába vitték, sorsukról ma sem lehet tudni semmit. Simone életrajzából csak egy részletet idézünk itt fel Auschwitzból: „A valódi rémálom kezdetét nekünk, fiatal lányoknak a magyarok ér­­kezése hozta el (…) Alig három hónap alatt négyszázezer embert öltek meg (…) Láttam ezreket leszállni a vonatokról, akik olyan elveszettek és rémültek voltak, mint mi néhány héttel azelőtt. A legtöbbjüket azonnal a gázkamrákba küldték.”

A Vörös Hadsereg közeledtével a hírhedt halálmenetek egyikével került át Bergen-Belsenbe, itt veszítette el édesanyját, tífuszban halt meg. Végül amerikai katonák szabadították fel a tábort, Simone és nővére visszatértek Franciaországba.

Ma már kevesen szeretik felidézni, de a franciaországi holokausztemlékezet sem volt egyszerű ügy egészen a kilencvenes évekig. A „zsidóügyet” többnyire itt is mély hallgatás övezte a háború után. Ahogy Veil írja: sem Vichy-Franciaország köztársasági elnöke, Philippe Pétain, sem tényleges irányítója, Pierre Laval, a francia „Quisling” perében nem merült fel valójában a deportálások „problémája”. Ők kollaboránsok voltak, hazaárulók, de a holokauszt a „zsidók baja” maradt. A Charles de Gaulle által is támogatott közmegegyezés valahogy úgy hangzott, hogy a Vichy-Franciaország hazaárulók, kollaboránsok illegitim alakulata volt, az „igazi” Franciaország az ellenállásban és az emigráns szabad Franciaországban létezett, s amely így értelemszerűen nem lehetett felelős a zsidók deportálásért.

A helyzet a kilencvenes években változott meg. Ennek talán legszimbolikusabb eseménye Jacques Chirac elnök beszéde volt 1995-ben a hírhedt Vel d’Hiv-razzia évfordulóján, amikor kijelentette, hogy a mindenféle jelzők nélküli Franciaország volt az, amely „elkövette a jóvátehetetlent”. A valódi megemlékezésnek és szembenézésnek lett a szimbóluma és tanúja Simone Veil. Ő volt az első elnöke a 2001-ben alapított, a soa emlékét ápoló alapítványnak, de talán ennél is fontosabb, hogy fáradhatatlanul küzdött ennek az emlékezetnek az életben tartásáért. Jellemző volt, hogy amikor néhány éve a Francia Akadémia a tagjának választotta, a tradicionális egyenruhához járó díszkardba belevésette a 78651-es számot, ez volt a karjába tetoválva. Az őt övező megbecsülést alighanem éppen ennek köszönhette, a tántoríthatatlan emlékezetnek, hogy Auschwitz foglya és az akadémia tagja ugyanaz a személy.

Életének másik nagy harca a nők jogaihoz kötődik. Saját életében is meg kellett harcolnia férjének, Antoine Veilnek a konzervatív nézeteivel: nem akarta, hogy Simone a tanulmányai után dolgozni kezdjen. Később a férj mosolyogva mesélte, hogy „én egy gyógyult macsó vagyok”. De persze nem is ez tette Veilt a női jogok ügyének szimbólumává, hanem a nevével fémjelzett törvény, a Loi Veil, amely 1974-ben legalizálta az abortuszt. Ma már ezt a jogot tekintjük a női jogok egyik legmélyebb kifejeződésének, hiszen itt a nőknek a saját testükhöz való jogáról volt szó. A kormány azonban akkor mindezt közegészségügyi kérdésnek állította be, mondván, az illegális abortuszok veszélyesek a nők életére. Ezért lett a törvény képviselője a kormány egészségügyi minisztere, Simone Veil.

Veil életének két harca a hetvenes években összekapcsolódott, mert éppen a katolikus, antiszemita jobboldal támadta a legélesebben az abortusztörvényt. Ma már szinte elképzelhetetlen az akkori érvelés, amellyel Veilt a „szintén gyerekgyilkos” Hitlerhez hasonlították. Egy jobboldali képviselő a Nemzetgyűlésben arról beszélt, hogy Veil a „krematóriumba akarja dobni a magzatokat”, ami egy holokauszttúlélővel szemben különlegesen jó ízlésre utalt. Házára horogkereszteket mázoltak a törvény elfogadásának idején, de ő kitartott, sőt, legalábbis kifelé, meg sem rezzent. A francia nőknek akkor – egyébiránt a baloldal támogató szavazataival, Veil jobboldali képviselőtársaival szemben – joguk lett az abortuszhoz.

Fotó: MTI/EPA/AP

A harmadik nagy ügyben, az európai egység ügyében Simone Veilnek inkább szimbolikus szerep jutott, de persze ez is igen fontos volt. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek – akár a koncentrációs táborokból, akár a lebombázott városok romjai alól jöttek ki – egyértelmű volt, hogy „soha többé ezt”. A „soha többé ezt” az európai egység gondolatának az alapja. Veil volt az először közvetlenül megválasztott Európai Parlament első elnöke. Akkoriban ez a szervezet nem sok hatalommal bírt, lényegében egy konzultációs szerv volt. Simone Veil elnöksége azonban életútja miatt, s mert ráadásul a Jacob család Elzászból származott, a francia–német megbékélés szép szimbóluma volt.

Haim Korsia, Francaiország főrabbija ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „Simone Veil emlékének felidézésében rabbiként nem érzem magam legitimebbnek, mint egy katolikus pap vagy egy protestáns lelkész. Éppen azért, mert ez a hölgy képes volt arra, hogy áthidalja a társadalomban meglevő törésvonalakat. Képes volt arra, hogy megtestesítse azt a Franciaországot, amely sosem vesztette el a reményt és a bizakodást az emberiségben.”

S idézhetjük a saját szavait is: „Tudják, a nehéz sorsom ellenére mindig is optimista voltam. Az élet megtanított rá, hogy a haladás végül mindig győz. Sokszor lassan, sokszor hosszú idő alatt. Én végeredményben bizakodó vagyok.”