A francia elnökről kiderült, hogy radikális jobboldali politikát folytat, és pontosan azt teszi, amit a kampányban ígért

Tagadhatatlan, hogy az egy évvel ezelőtti ország, amelynek poltikai elitje megfáradt, valódi változáson esett át. Nemcsak az igencsak vitatható irányú reformokról van egyszerűen szó, hanem arról, hogy az elnök valóban visszadta a politikai cselekvésben való hitet, amely a leginkább hiányzott az előző ciklusból. Emmanuel Macront a legendás politikai szerencséje sem hagyta el, a közgazdászok is kissé hitetlenkedve nézik a francia növekedési adatokat. Több mint egy évtizede, még a válság előtt nőtt a gazdaság majdnem két százalékkal, és úgy tűnik, hogy igen szerény mértékben, de a munkanélküliség is csökken.

Csalódás inkább Európa lehet. Macron sikert ért el ugyan a kihelyezett munkások szabályozása ügyében, de ez azért elég távol van az ígért nagy európai újjáépítéstől. Ennek elindulása nemcsak akadozik, de amikor a francia elnök végre felfedte Európa-programjának kontúrjait, nem lettünk különösebben okosabbak. Szorosabb együttműködés a biztonságpolitikában, némi pénzügyi-szociális integráció, kétsebességes Európa, francia–német tengely, őszintén szólva hallottunk már eredetibb dolgokat is.

Macron annyiban is fehér holló a mai politikában, hogy tulajdonképpen pontosan azt teszi, amit a kampányban ígért. Franciaországnak, az egyik utolsó európai szociális államnak a neoliberális átalakítását.

A munka tövénykönyvének reformja („flexibilis” munkaerőpiac, a szakszervezeti jogok csorbítása, az elbocsátások megkönnyítése és így tovább) után érkezett a vagyonadó eltörlése vagy éppen a tőkejövedelemből származó bevételek adójának mérséklése. Nem sok jót ígér az alsóbb néprétegek számára a munkanélküli-ellátás és a képzés rendszerének ígért refomja sem. A fejlett országok egyik legegyenlőtlenebb iskolarendszerű országban, amely az oktatás révén nem csökkenti, hanem mélyíti a szociális egyenlőtlenségeket, Macron be kívánja vezeti a felvételi vizsgákat az egyetemek legfelkapottabb szakjaira.

Fotó: MTI/EPA

Még beszédesebb ideológia választásról tanúskodik, hogy a fiskális bevételek adómérsélések miatti csökkenését két költségvetési „vágással” finanszírozzák: csökkentik a lakástámogatásokat és a munkahelyteremtésre fordított állami költségeket. Nem véletlenül kezd egyre inkább ráégni Macronra, hogy a gazdagok elnöke.

Terjedő nézet, hogy a többségében baloldali szavazatokkal megválasztott elnök radikális jobboldali gazdaság- és társadalompolitikát folytat.

Egy szocialista képviselő ki is forgatta a Macron által képviselt „se nem jobboldal, se nem baloldal” szlogent: „Macron se nem baloldali, se nem baloldali.”

Az elnök alig leplezett arroganciája és kioktató stílusa sem kedves a baloldali szíveknek. Lassan alig lehet számba venni a némi osztálymegvetésről is tanúskodó kiszólásait. A munkaügyi refrom ellen tüntetők „semmittevők, cinikusok és szélsőségesek” voltak, a sztrájkoló munkások „jobban tennék, ha ahelyett hogy kuplerájt csinálnak, elmennének dolgozni”. Vagy igazi Lázár János-i empátiával: „a vasútállomás olyan hely, ahol találkoznak a sikeresek és a senkik”. Pár hete első nagy tévéinterjújában a vagyonadó eltörlésére vonatkozó kérdésre azt válaszolta, hogy „nem hajlandó meghátrálni az irigység előtt”. Ez már a XIX. századi burzsoá szalonok nyelve. De az elnök a társadalompolitikáját védelmezve arról is beszélt, hogy ha az elöl haladókra vetünk követ, akkor azt az egész karaván megsínyli. Ez pedig nem más, mint a „gazdagság leszivárog” nevű öreg jobboldali mítosz egy verziója. Franciaország elnöke nem hisz a társadalmi ellentmondások létében, és a társadalmi újraosztás helyett az egyéni sikerességben véli minden probléma megoldását. Ahogy François Guizot mondta a franciáknak a 19. században: gazdagodjatok!

Franciaországban is megvalósulni látszik a „centrális erőtér”: az ellenzék igen erőtlen, és ami a legfontosabb, megosztott. Még a legjobban a radikális baloldal tartja magát, de persze a folyamatos vereségek Macron politikájával szemben demoralizálóan hatnak. A szélsőjobboldal alig hallatszik, komoly ideológiai-taktikai problémákkal küzd, és a 2017-es év egyértelművé tette, hogy még mindig igen nehéz elképzelni, hogy valaha egy Le Pen lehet Franciaország elnöke.

A jobboldal nehezen talál fogást az elnökön, hiszen Macron tulajdonképpen az ő programjukat valósítja meg. A Le Figaro vezércikkben lelkendezett, hogy végre „egy jobboldali liberális” irányítja az országot,

egy vezető konzervatív politikus pedig kénytelen volt elismeri: „Macron azt csinálja éppen, amit mi soha sem mertünk megtenni.”

A kormány talán három legfontosabb posztján álló politikus, a miniszterelnök, a gazdasági és a költségvetési miniszter a jobboldal soraiból érkezett. Egyikük némi malíciával fordult a Nemzetgyűlésben volt párttársaihoz: „Támogassátok a programunkat, hiszen ti is pontosan ezzel kampányoltatok!”

Ráadásul az elnök keménykezű politikát folytat a jobboldal másik tradicionális témájában, a biztonsági kérdésekben. Büszkén jentette be, hogy megszüntették a két éve bevezetett rendkívüli állapotot. Úgy tették azonban mindezt, hogy bizonyos rendkívüli rendelkezéseket egyszerűen beírtak a rendes jogrendbe. Nyilvánvaló, ha a rendes jogrend rendkívül felhatalmazást ad a terrorellenes harchoz, akkor valóban semmi szükség rendkívüli állapotra. Mindez látszik az elnök népszerűségi adatain is: a franciák 38 százaléka elégedett a teljesítményével, és ez a szám továbbra is csökken, noha

a nyári nagy zuhanás, amikor a franciák számára egyértelművé vált kormányzásának iránya, megállt. Macron egyre népszerűtlenebb a baloldalon és egyre népszerűbb a jobbon. Ma már többen támogatják a mérsékelt jobboldalon (51 százalék), mint a mérsékelt baloldalon (32 százalék).

Az egyetemi reform ellen a diákság november 16-án nagy tüntetésre készült a szakszervezetek és a radikális baloldal támogatásával, de sokkal kevesebben jöttek össze, mint arra a szervezők számítottak. A reformot egyébként is aligha tudták volna megakadályozni. A munkaügyi átalakítás elfogadtatása után még a baloldali Jean-Luc Mélenchon is kénytelen volt fogcsikorgatva elismerni, hogy „egy-null Macron javára”. Voltak sztrájkok, tüntetések, de nyoma sem volt a 2016-os forró hangulatnak, amely akkor végleg kiütötte a kormányzó Szocialista Pártot. Végül is a „forró ősz” inkább langyosnak bizonyult. Nagyobb megrázkódtatás nélkül vitték végig az első fél év menetrendjét, ami nem volt független attól sem, hogy a média nagy része és a tulajdonosaik szinte propagandaeszközként támogatják ezt a politikát. A centrális erőtér a médiában talán még jobban is működik, mint a politikában.