A foci öröme

A döntő utáni reggel telefonra ébredtem. „Guten Morgen, Herr Kasza, hier Weltmeister Mayer!” Zavarodottam kérdeztem: ki beszél? „Hát a Mayer Hansi, a házmester! Nem ismeri meg a hangomat, Kasza úr? Világbajnokok vagyunk! A Gauck mondta, hogy mindenki az” – válaszolt nevetve Hansi, akit gyerekkora óta ismerek, már az apja is házmester volt nálunk. Ő és rajta kívül sok millió német azonnal magára vette, amit Joachim Gauck államelnök mondott, hogy „ez közös érdem, mindnyájan világbajnokok vagyunk”.

Azóta is ezt hallom, félig viccesen, félig komolyan mindenütt.

A sarki hentesnél azt olvasom, hogy az áruja „világbajnoki minőség”. Az utca másik végén, a görög zöldséges nagy táblán ajánl „görög paradicsomot a német világbajnokoknak”. Az udvaron csupa Schweinsteiger, Özil, Kroos futballozik. A velünk szemben lévő leánygimnázium tinédzsereinek pólóiról valamelyik futballista mosolyog. (A legtöbbről a húszéves Matthias Ginter, aki labdarúgókörökben eléggé ismeretlen ugyan, de elég okos volt egy interjúban elmondani, hogy nőtlen, és még nincs barátnője.) Az utcákon tíz autó közül ötön még mindig a nemzetiszínű zászlócska lobog.

Két hete örül, ünnepel az ország. Ötvennyolcmillióan nézték a döntőt otthon tévén vagy a nyilvános helyeken kifeszített óriás képernyők előtt (a „Public Wieving” szóösszetételt ajánlotta az év kifejezésének a német filológusok szövetsége). Itt Münchenben tele volt a nyolcvanezres Olimpiai Stadion, tele voltak a két-nyolcezer nézőt befogadó (!) sörkertek és természetesen a vendéglők különtermei, teraszai. A mérkőzés után kétszázezer ember ünnepelt hajnalig az Odeonsplatz és a Münchener Freiheit közti Leopold Strassén. Másnap a hivatalokban, üzemekben egy órával később kezdődött a munka: a BMW törölte az éjszakai műszakot (ezer munkás), az iskolákban álmos tanítók oktatták a fáradt diákokat. „Egész éjjel nem aludtunk, de megérte” – mondta tévékamerába a város több száz Müllerének egyike.

De persze a legnagyobb cirkusz a fővárosban, Berlinben volt. (A bajorok szerint ez csak a hivatalos főváros, mert az igazi természetesen München.)

A válogatottat öltöztető Adidas profi módon, gyorsan dolgozott. Már egy nappal a győzelem után különrepülőgépen szállította Kínából Rióba a névvel, számmal és főleg a német világbajnokságokat jelző négy csillaggal villámgyorsan legyártott mezeket. Így aztán a játékosok már mellükön a négy világbajnoki csillaggal pompáztak, amikor kiszálltak a Lufthansa erre az alkalomra átkeresztelt, kissé talán erőltetett elnevezésű – „Siegerflieger Fanhansa” – (Győztesek gépe Szurkolóhansa) Airbusából. Ujjongó ezrek fogadták a csapatot. És éljenzők szegélyezték a repülőtérről a Brandenburgi kapuhoz vezető utat is, amelyen az erre az alkalomra átalakított, nyitott fedelű autóbusz szállította őket egy nem igazán rejtett reklámnak nevezhető felirattal: „Die Weltmeister fahren Mercedes” (A világbajnokok Mercedesszel utaznak”).

Az óriásszínpad körül már félmillióan várták a csapatot és kísérőit. Nem volt közhelyektől hemzsegő ünnepi beszéd, csak Jogi Löw, a korábban vitatott képességű, ám most zsenivé nyilvánított edző mondott néhány olyan „keresetlen szót”, amelyet az emberek hallani akartak: „Nélkületek, a Brazíliában is hallható biztatásotok nélkül nem nyertünk volna világbajnokságot.”

A küldöttség tagjai aztán kisebb csoportokban mentek fel a színpadra. Először az edzők, a szervezők, az adminisztratív személyzet. Integettek, tapsoltak (mi mást is tehettek volna?), a tömeg pedig viszonozta. Majd következtek ötösével a játékosok. Kéz a kézben vagy összeölelkezve jártak, táncoltak körbe a színpadon, közben énekelték, hogy „ilyenek a világbajnokok”, vagy „ez a győztes csapat”. Megható volt, amikor a műsorvezető Miroslav Klosét hívta a mikrofonhoz. Gratulált neki, hogy ő tizenhat góllal a labdarúgó-világbajnokságok történetének gólkirálya. Néhány másodperc csend után Klose sírni kezdett. Odaugrott Tony Kroos, elkapta a mikrofont, és énekelni kezdte: „Miro, du bist der Größte”! Aztán a félmillió ismételgette perceken át: „Miro, te vagy a legnagyobb.” Klose pedig tovább könnyezett.

A másik emlékezetes jelenet az volt, amikor a műsorvezető a kiszolgáló személyzetet kérte a színpadra. Szakácsok, pincérnők, szertárosok, sofőrök érkeztek, s amikor bejöttek, a játékosok kétoldalt térdre ereszkedve tapsoltak.

Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy sem a berlini fogadás, sem az egyes városok tömegeinek lelkesedése nem csapott át nacionalista megnyilvánulásokba. Öröm volt, van. Nagy öröm. Ez érthető, hiszen mindenhol ez lenne, ha az ország válogatottja világbajnokságot szerez. A Brandenburgi kapu előtti színpadon csak Schweinsteiger ugrált egész idő alatt nemzetiszínű zászlóval a nyakában. Egyéni, de a nemzeti érzés teljesen elfogadható kifejezése ez. Hiba lenne – és nem is teszi tudomásom szerint senki – ebből német nacionalizmusra következtetni. A másik huszonkét játékos maradt úgyis a négycsillagos dressznél.

De a jelenetnek mélyebbre nyúló gyökerei vannak. Ami most történt, elképzelhetetlen lett volna tizennégy évvel ezelőtt, amikor a németek legutóbb nyertek vébét. Akkor úgy jellemezték a csapat tagjait, hogy német anyanyelvű, fehér bőrű, keresztény, fegyelmezett, komoly, férfias, merev. A mostaniak két órán át ugráltak, táncoltak, bohóckodtak Berlinben a színpadon. Ott voltak – mint a mérkőzés után már a riói Maracaná stadionban is – a feleségek, barátnők, kisgyerekek.

A huszonhármas keret tagjai között öt nem német anyanyelvű, egy ghánai, két arab, három muzulmán, két kelet-európai. Az elmúlt években kialakult – nemcsak Németországban, de talán itt a legjellemzőbben – egy multikulturális labdarúgó-nemzedék. Berlinben a ghánai származású Jeremé Boateng kiáltotta a mikrofonba: „Berlinben születtem, fekete vagyok, és büszke német labdarúgó-világbajnok.”

A Die Zeit írja, hogy ez egy „posztnacionális világcsalád”, amely a legnagyobb természetességgel énekli, hogy „We are a family, we are Weltmeister.”

A németek világbajnoki szereplésének külföldi visszhangja egybehangzóan pozitív. Nem láttam, olvastam negatív véleményt. Sokak helyett beszél az argentin edző, aki szerint „a játék alapján mi is nyerhettünk volna, de a németek méltó világbajnokok”. Az olasz Corriere della Sera német labdarúgó balettiskoláról beszél, „amelyben párosult a balerina eleganciája a férfi fizikai erejével”. Günter Jauch ismert tévémoderátor szerint ez persze túlzás, de még mindig jobb, mint a németekre vonatkoztatott eddigi jelzők: az arrogánstól a beképzelten át az újgazdagig.

A kedvező fogadtatáshoz hozzájárul, hogy a német csapat kezdettől igyekezett rokonszenvet kelteni Brazíliában. Állandó szálláshelyén, a Santo André-i Campo Bahiában kétszer is tréningeztek a helyi csapattal, a diákok végignézhették az edzéseket, és a német szövetség százezer euróval támogatta a helyi iskolát. A világbajnoki kupa átadása után pedig a játékosok trikót váltottak, amelynek hátán portugál szöveg köszönte meg a vendéglátást a brazil házigazdáknak. (A csapat házi humoristája, Podolski szerint ez volt a legolcsóbb reklámfogás, hiszen a trikókat még a vb előtt legyárthatták, mert a mondás akkor is érvényes lett volna, ha már az elődöntőben kiesnek.)

Miután több mint egy hónapig szinte alvás nélkül is boldog volt az ország, ideje, hogy a legfelsőbb bíró lefújja a mérkőzést. Sepi, a házmester is menjen aludni, persze másként, mint eddig. Világbajnokként.