A félelem már helyet foglalt az asztalnál

Mostanában a világban egyre többször beszélnek a demokráciák gyengüléséről vagy épp megroppanásáról. Okos emberek, politológusok, közgazdászok. Hogy a globalizáció kiveszi a választott vezetők kezéből a döntéseket, meg hogy hiába tesznek meg mindent a helyi közösségekért (város, régió, ország), a szuperkapitalizmus ezeket a döntéseket felülírja. A kifejezést – szuperkapitalizmus – Robert Reich vezette be nemrég megjelent könyvében (A szuperkapitalizmus. Hogyan ássa alá demokráciánkat a piacgazdaság).

Reich neves közgazdász, a Clinton-adminisztráció munkaügyi minisztere volt, kritikus szellemű könyvei eddig is bejárták a világot. Most keményebb hangot ütött meg. A mamutcégek, hihetetlen pénztömegeket kezelő alapok, a pénzpiacok deregulálása, a világpiaci csomópontok Keletre tolódása eredményeként „a hatalom átkerült a befektető kezébe; a szuperkapitalizmus leváltotta a demokratikus kapitalizmust”. Valamikor – mondja Reich tézise – a tőkefejlődés és a demokrácia kéz a kézben járt (gondolom, a jóléti társadalmak alakulásának korában), aztán a nyolcvanas évektől kezdve durvultak a dolgok, a kezek elengedték egymást, a tőke diktál, a demokrácia visszahúzódik. Kis példával élve: Kelet-Németország „szétbombázása” után volt néhány politikus, aki odatelepített gyárakat, infrastruktúrát, tőkét, hogy felhozza a tartományokat. Aztán jött a távol-keleti olcsó munkaerő, beszólt a versenyképesség (nem kellettek azok az áruk, amelyeket a németek fabrikáltak), a pénzpiacok országokkal kezdtek játszani – így aztán a frissen épült gyárak becsuktak, a jónép munka nélkül maradt, vagy átment nyugatra. A helyi kormány megpróbált demokratikus ellensúlyt teremteni a globális (mega)tőkével szemben – csakhogy ez utóbbi erősebbnek bizonyult. Amerikai példával: egy állam hoz egy nyugdíjtörvényt, de az nem tetszik az ott honos óriásvállalatnak.

A törvényt – közösségi érdek! – mégis bevezetik. Ekkor a cég lobbistái elmentek a szövetségi kormányhoz, szép lassan fúrni kezdték a helyi döntést, és a törvényt három év múltán hatályon kívül helyezik: hivatalos indoklás szerint fontosabb a versenyképesség.
Így nem csoda, hogy a fejlett világban szép lassan erodált a politikai demokráciába vetett bizalom. Nem összeesküvés ez – a rendszer alakult így át. A távol-keleti olcsó munkaerő és áru abszolút prioritássá tette a költségmegtakarítást (a bérek menjenek lejjebb, a közösségi kiadások csökkenjenek, az egészségügyi ráfordításokat minimalizálni kell), az óriáscégek nyomása egyre erősebben érezteti hatását a törvényhozásra. Reich ehhez még hozzáteszi, hogy az elnökválasztási kampányok mind drágábbak lettek, de ezzel a politikának egyre inkább figyelembe kell vennie a szupertőke igényeit. Eredmény: a demokratikus intézmények elsorvadása. Kaotikus állapotok jöhetnek, amelyek szinte hívják az erőskezű rendcsinálókat. Egy nyilatkozatában – a jövőt illetően – így fogalmaz: „A demokráciadeficit vége egy autoriter (tekintélyelvű) kapitalizmus lesz.”
Nem biztos, hogy Reichnek mindenben igaza van – a gazdaság és a politika közötti „csereviszonyok” bonyolultabbak (láthatatlanok). Azonban a trend – a szuperkapitalizmus politikaalakító befolyásának növekedése – tagadhatatlan.
Ezt a demokráciapolémiát egy másik – keletkezőben lévő – vita egészíti ki. Egyre több közgazdász, politológus figyel fel arra a kettősségre, amely a feljövő keleti nagyhatalmak kapcsán történik. Magyarán arra, hogy Kína, India, Oroszország a maga centralizált, autoriter (magyarán: diktatórikus) rezsimjével hihetetlenül gyors és hatékony fejlődést produkált, míg a „nyugati” demokráciák csak battyognak, netán lelassulnak, vagy csupán bedolgozói lehetnek a távol-keleti tőkerobbanásnak. A Nyugat sok esetben csak ellendrukkere a tízszázalékos GDP-fejlődésnek, a világpiacok hihetetlen gyors lerohanásának és – vegyük észre – az onnan induló zsarolási potenciál hirtelen növekedésének. Fű alatt már az a kérdés is megfogalmazódik, hogy melyik berendezkedés hatékonyabb. A katonai-államkapitalista – cégtábláján olykor szocialista – struktúrára építő óriásállam, vagy a hagyományos, embercentrikus demokrácia Amerikától Európáig és tovább. Veszélyes kérdés. Veszélyes, mert modellt keres, modellt, amely jobban passzol a 21. század felgyorsult versenyéhez. (Most a szélsőjobb világszerte tapasztalható nyomulását nem is említem, habár...) Mondom, veszélyes tézisek kerültek a vitafórumokra, miközben e kérdésbe botlók mindegyike rettegve gondol arra az eshetőségre, hogy mi lenne, ha – netán – kínai módon kellene átalakítani munkarendünket, közéletünket, szólásszabadságunkat vagy akár csak köznapjainkat. Ami – természetesen – ki van zárva. Lehetetlen. Ám a félelem már helyet foglalt az asztalnál...
Durva kérdések. Ráadásul épp akkor jelentek meg, amikor a fejlett világ (elsősorban Amerika) pénzügyi válsággal küzd (na jó: már kifelé lábal belőle), amikor nyomorgó kontinensek élelmiszerhiánnyal szembesülnek, mi meg borzongva figyeljük az olajárak állandó emelkedését. Mindez együtt veszélyes mixtúra.
Végül egy kicsit másról (voltaképp ugyanarról). Olyan tanulmányokat is olvashat az ember, hogy megrendült Amerika vezető gazdasági helyzete, s ezzel az egypólusú világrend is letűnőben. Mi jöhet? Két-, három-, netán többpólusú világrendszer? Sokan máris kárörvendeznek, merthogy – első pillantásra – vége a Pax Americanának. Csakhogy – mondják a józanabb elemzők – ennek a lehetőségnek nem kéne nagyon örvendezni. Amerika – szeretjük, nem szeretjük – rendet tartott a világban. Ha sok nagyhatalom verseng egymással, sok kis diktatúra fog születni, terjeszkedni, befolyásért harcolni (még jó, ha nem akar háborúzni), és nem lesz egyetlen szuperhatalom, amely fenn tudja/akarja tartani a status quót: a rendet. De ezt a távlatot épp hogy csak említem, mert egyelőre abszurd hipotézis, ám benne van a pakliban.