A fehér tigris

A Fehér Tigris című, 2012-es orosz filmet a második világháború végének hetvenedik évfordulója alkalmából szervezett orosz filmhéten vetítették az Urániában. A történet egy német szellemtankról szól, amely a Berlin felé vonuló orosz hadsereget tizedeli rajtaütésekkel. A legenda szerint senki nem vezeti, és ezzel rettegésben tartja a babonás orosz katonákat. Ezért összeáll egy különítmény, hogy megpróbálja csapdába csalni. A film nagyon szórakoztató és profi munka, a sorok között pedig végig kirajzolódnak a mai orosz politika üzenetei. A legfontosabb a film végén: az idősödő Hitler kifejti, hogy az Európai Unió tulajdonképpen a Harmadik Birodalom új köntösben, és a németek mindig is ezt akarták.

Eszébe jutott ugyanez Boris Johnson volt londoni polgármesternek is, aztán némi hezitálás után a Brexit-kampány mellé állt. Oroszországnak viszont érdeke egy meggyengült Európa – és a britek kilépése Európát is gyengítené.

A nemzetközi helyzet alaposan átrendeződne Európa töredezésével. Először is sok európai populista vérszemet kaphatna. Politikusok évtizedek óta kenik az EU-ra minden népszerűtlen döntésüket és kudarcukat, sokszor még azt is, aminek semmi köze Brüsszelhez. A populisták még ennél is továbbmentek, és addig hibáztatták az EU-t mindenért, míg végül maguk is elhitték, amit mondanak. Egyetlen európai kormány sem támogatja a kilépést – de a populista pártok igen. Marine Le Pen, a francia populista Front National és Lutz Bachmann, a német iszlámellenes Pegida mozgalom alapítója üdvözlik a Brexitet. (Ami azért különösen ironikus, mert a Brexit-pártiak az európai szélsőséges pártok megerősödését a kilépés okai között tartják számon.)

Nem ez az első brit kilépési népszavazás. 1975 júniusában már tartottak referendumot az Európai Gazdasági Közösségből (EGK) való kilépésről – de az alig két évvel a belépésük után történt, így inkább megerősítő népszavazás jellege volt a dolognak. A pártok akkor éppen ellenkező előjellel foglaltak állást a kérdésben. Az akkori munkáspárti miniszterelnök, Harold Wilson pártja megosztott volt az ügyben, az ellenzéki toryk a bennmaradás mellett voltak. Wilson azzal állította helyre a munkáspárti egyetértést, hogy előbb kedvezőbb tagsági feltételeket alkudott ki (hasonlóan David Cameronhoz 2016-ban), és csak utána írt ki referendumot a kilépésről. Az újratárgyalás akkor is csak alaposan végiggondolt apróságokról szólt, akárcsak ma. A komolyabb engedményeket, mint a briteknek fizetendő visszatérítés, 1984-ben alkudta ki Margaret Thatcher.

Wilson azért állt elő az újratárgyalás és a népszavazás ötletével, mert 1974 elején még nagyon erős volt a kilépés támogatottsága. De a tagsági feltételek újratárgyalását követően a helyzet fordult, és a bennmaradás kétharmados többséggel nyert. Cameronnak viszont nem volt ilyen problémája, egyszerűen politikai tőkét remélt attól, hogy 2013-ban megígérte a népszavazást arra az esetre, ha pártja újra nyer a választásokon. Tette ezt annak ellenére, hogy a bennmaradás még a 2015-ös választások előtt is magasan vezetett a közvéleményben. A Brexit-kampány aztán mindent megváltoztatott – nem véletlenül hívta Thatcher a népszavazásokat diktátorok és demagógok tökéletes fegyverének.

1860 és 1905 között a brit külpolitikát az önkéntes kívülállás elve határozta meg. Céljuk az volt, hogy csak akkor avatkoznak be, ha veszélyben látják a kontinensen a hatalmi egyensúlyt. A korszak végére az elszigetelődés már nem volt fenntartható, egyrészt Európának a gyarmatai felé forduló, elzárkózó nagyhatalommal szembeni, egyre növekvő ellenszenve miatt, másrészt azért, mivel a világ immár nem csak az európai kontinensből állt.

Az ötvenes években, két világháborúval és egy dekolonizációval később ugyanez a mentalitás mutatkozott meg, amikor az angolok a pálya széléről figyelték az európai projektet, és inkább az amerikaiak felé fordultak. A háború után az amerikaiakkal való különleges kötelék lett az irányadó elv. A vonzalom azonban soha nem volt igazán kölcsönös. Dean Acheson, Truman egykori külügyminisztere és John F. Kennedy tanácsadója már 1962-ben azt mondta, hogy a különleges kötelék ideje lejárt. A britek megdöbbentek. Igaz, már 1961-ben Nagy-Britannia és Írország is jelentkezett az EGK-ba. A belépésre 1973-ig kellett várni, Charles de Gaulle először megvétózta.

Az amerikai elhatárolódás azonban nem akadályozta meg a briteket abban, hogy még évtizedekkel később is inkább angolszásznak, mintsem európainak érezzék magukat. Vonakodva, alkudozva vesznek részt az Európai Unió működésében, az újabb népszavazással pedig felmerült annak a lehetősége, hogy megint megpróbáljanak elszigetelődni. 2016 áprilisában Barack Obama ezért Londonba utazott, hogy újra megismételje az üzenetet és a bennmaradást támogassa. Nagy-Britannia azért értékes az Egyesült Államoknak, mondta, mert Európa része, és azon belül fejt ki befolyást.

Cameronnak sem felhőtlen a viszonya Európával. Mérsékelt euroszkeptikusként még 2009-ben megígérte pártjának, hogy kivezeti a torykat az Európai Néppártból. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy nehezen tud szövetségeket kötni, mert a pártcsaládok összejövetelein kívül nagyon korlátozott az informális találkozások tere.

Az EU-ban senkinek nem érdeke, hogy Európa egyik legerősebb állama, a világ ötödik gazdasága kilépjen – de ettől még nem lesznek engedékenyek, ha mégis megteszi. Ha június 23-án a kilépés győz, akkor 28–29-én összeül az EU összes vezetője – a brit miniszterelnök nélkül –, hogy megvitassák a választ. Nem szabhatnak kedvező feltételeket a kilépéshez. A franciáktól különösen kemény fellépés várható, hogy otthon elejét vegyék a Front National további erősödésének. A németek viszont inkább hagynák, hogy a britek a gazdasági következményeken keresztül érezzék meg a negatív hatásokat. A kilépés legalább átmenetileg negatívan érintené Nagy-Britanniát, ebben mindenki egyetért.

Kétféle álláspont létezik arról, hogy mi történne Európával. Az egyik szerint megerősödhet az EU, hiszen az Egyesült Királyság amúgy is mindenben ellenállt az integrációnak. Jean-Claude Juncker és Mario Draghi szerint már most is túl sok a „részidős” európai, akik csak bizonyos kérdésekben hajlandók közösködni. A másik vélemény szerint azonban a Brexit negatív üzenet lenne az EU-ról. Ahogy Niall Ferguson ismert gazdaságtörténész mondja, a brit elszigetelődést történelmileg mindig Európa töredezése követte.

Az pedig nagyon tetszene az oroszoknak. Elvégre elképzelhető, hogy nekik van igazuk, és az Európai Unió tényleg gyenge. Egyes elemzők szerint a britek kilépésével gyengülne az oroszokkal szembeni keményebb fellépést sürgető koalíció is. De az is lehetséges, hogy a hagyományos brit vonakodás elmúltával az EU végre a mélyebb biztonsági és védelmi integráció felé fordul, ez viszont már Oroszország ízlése ellen való lenne. Annyi biztos, hogy az EU nem a Harmadik Birodalom, és a németek amúgy is vonakodnak magukra venni bármiféle vezető szerepet. A Brexit után persze óhatatlanul tovább nőne Németország súlya.