A Fehér Ház eleste

1991 végén a Szovjetunió megszűnt létezni, a Kommunista Párt elvesztette hatalmát, Oroszországban megkezdődött az áttérés a piacgazdaságra. Ugyanakkor a toldozott-foldozott alkotmány nyitva hagyta azt a kérdést, hogy ki a hatalom igazi birtokosa: a szovjet múltból megörökölt Legfelső Tanács, a Népképviselők Kongresszusa, a kormány vagy a nép által meg nem választott államelnök, Borisz Jelcin. A parlament felett álló Népképviselők Kongresszusa tulajdonképpen még a Szovjetunió tényleges megszűntét kimondó, Belovezsszkaja Puscsában aláírt orosz–ukrán–fehérorosz egyezményt sem ratifikálta. Végső soron a visszarendeződés veszélye is ott lebegett Oroszország fölött. Az alkotmányos válsággal párhuzamosan napról napra súlyosbodott a gazdasági válság, megindult az ipar és a nyersanyag-kitermelés rablóprivatizációja, közben a gyárakban és a bányákban akadozott a termelés, a dolgozók hónapszám nem kaptak fizetést, az országot elöntötték a sztrájkok, soha nem látott méreteket öltött a feketegazdaság. A reformellenes, különféle nacionalista és kommunista pártok, csoportok uralta Népképviselők Kongresszusa és a Legfelső Tanács 1993 tavaszán megpróbálta dűlőre vinni a hatalmi szembenállást, és több kísérletet is tett az elnök – akkor divatba jött „orosz” szóval élve – impicsmentjére (leváltására és felelősségre vonására), de eredménytelenül. Az április 25-i népszavazáson az állampolgárok 58,7 százaléka szavazott bizalmat Borisz Jelcinnek, az Oroszországi Föderáció elnökének.

Ezek után Jelcin és hívei, köztük Viktor Csernomirgyin miniszterelnök, Jegor Gajdar miniszterelnök-helyettes, továbbá a külügy-, a belügy- és az állambiztonsági miniszter úgy döntöttek, hogy ők vetnek véget a kettős hatalomnak. Szeptember 21-én 20 órakor Jelcin a televízióban bejelentette, hogy 1400. számú elnöki rendeletével utasította a Népképviselők Kongresszusát és a Legfelső Tanácsot, hogy szüntessék be tevékenységüket. Ez felért egy államcsínnyel. Tizenöt perccel később a Legfelső Tanács Elnöksége határozatot hozott Borisz Jelcin elnöki mandátumának azonnali megszüntetéséről. Jogkörét Alekszandr Ruckoj alelnökre, az afganisztáni háború hősére ruházták át. Ez is felért egy államcsínnyel.

Miután a két szemben álló fél kölcsönösen kiátkozta a másikat, Moszkvában elszabadult a pokol. A bő két héten át nem szűnő utcai tömeggyűlések és felvonulások résztvevői vagy az egyik, vagy a másik hatalmi centrumot biztosították támogatásukról, és igyekeztek felfegyverkezni, de hasonló módon megosztott, pontosabban tanácstalan volt a két oldalról parancsokat kapó rendőrség, rohamrendőrség és részben a katonaság is. A háztetőkről orvlövészek lesték a fejleményeket. A zavarosban bűnözők halásztak. A nagy bizonytalanság közepette eldördült egy-egy halálos lövés is. Jelcinék utasítására a Fehér Házat lekapcsolták a távközlési, az áram-, a csatorna- és a vízhálózatról, igaz, ennek végrehajtása nem volt következetes.

A törvényhozás urai felkészültek a fegyveres ellenállásra. A Fehér Házban nemcsak nagy mennyiségű puskát, géppisztolyt, géppuskát és lőszert halmoztak fel, de gránátvetőkről, sőt vállról indítható légvédelmi rakétákról is gondoskodtak. Az épületet betontömbökkel barikádozták el. Odabent az immár ideiglenes államelnökké kinevezett Ruckoj, továbbá a Legfelső Tanács csecsen nemzetiségű elnöke, Ruszlan Haszbulatov és a kommunista Albert Makasov vezérezredes voltak a hangadók. A „hivatalos” kommunisták – élükön a pártot ma is irányító Gennagyij Zjuganovval – eleinte a Fehér Házat támogatták, de aztán az egész hatalmi harcnak hátat fordítottak. Neves művészek, tudósok, írók, köztük Msztyiszlav Rosztropovics gordonkaművész, karmester, Dmitrij Lihacsov akadémikus, irodalomtörténész, Danyiil Granyin és Bulat Okudzsava író, valamint mások Jelcinék győzelmében látták a demokrácia biztosítékát. Több tekintélyes személyiség, élükön II. Alekszijjel, Moszkva és egész Oroszország pátriárkájával, közvetíteni próbált a szemben álló felek között, de hiába.

Az október 4-ére virradó éjszaka Jelcin a rezidenciájáról megérkezett a Kremlbe (akárcsak hetvenhat évvel korábban Lenin a Szmolnijba), és kiadta a parancsot a végső leszámolásra. Az előző este Makasov vezérezredes erői – ahogyan az már hatalomátvételek során szokás – megostromolták és elfoglalták az osztankinói televízió-székházat, lefegyverezve annak védőit: rendőröket, katonákat. Ám még mielőtt az éterbe kiálthatták volna, amit akartak, az odavezényelt erősítés láttán visszavonulásra kényszerültek. Itt már elég sok halott volt. Október 4-én hajnalban a védelmi miniszter, Pavel Gracsov hadseregtábornok, miután tanúk előtt kétszer is megismételtette Jelcinnel erről szóló utasítását, kiadta a támadási parancsot. A moszkvai díszszemlékről jól ismert elitalakulatok – a Tamanyi Gárdahadosztály, a Kantyemirovkai Páncélos Hadosztály –, valamint a különleges erők harcosai harckocsiágyú- és géppuskatűz alá vették a Fehér Házat. Mindezt az orosz és a nemzetközi média élőben közvetítette. A tévékamerák egy részét a Moszkva folyó túlsó partján, annak a Kutuzov sugárúti háznak a tetején állították fel, amelyben több magyar hírközlő szerv moszkvai irodája is működött. Az egész világ lélegzet-visszafojtva (és jórészt együttérzéssel) figyelte, amint az államfő csapatai szétlövik a törvényesen megválasztott törvényhozás palotáját.

Ennél is váratlanabb jelenség szemtanúi lehettek azok, akik kora este azt látták, amint a részben leégett Fehér Ház magukat megadó védői, köztük a törvényes államfő ellen fellázadt tisztek és tábornokok ahelyett, hogy – az ilyenkor „illő” módon – főbe lőnék magukat, megalázkodva, feltartott kézzel jönnek ki az épületből. Egyébként az események később az ő magatartásukat igazolták. II. Katalin közmondássá vált szavai szerint a győztesek fölött nem ítélkeznek. Nos, ez esetben a legyőzötteket sem állították bíróság elé. Miután a decemberi választásokat követően felállt az új törvényhozás, 1994. február 23-án az Állami Duma valamennyiüket amnesztiában részesítette. Ruckoj volt alelnök később Kurszk megye kormányzójaként, Haszbulatov, a megszüntetett Legfelső Tanács elnöke tanszékvezetőként, Makasov, az államfő ellen fellázadt tábornok parlamenti képviselőként folytatta pályafutását. Oroszország elnöki, később elnöki-parlamentáris köztársaság lett.

A moszkvai puccs idején lezajlott harcokban, fegyveres csetepatékban a hivatalos adatok szerint összesen százötvenheten – nem hivatalos becslések szerint ennél jóval többen – vesztették életüket, és háromszáznyolcvannégyen megsebesültek. Katonák, rendőrök, felfegyverkezett és véletlenül arra járó civilek, bámészkodók, fosztogatók.