A bukás kockázata

Bocsássuk előre: egy gazdag, magát kereszténynek valló ország első számú vezetője nem tehetett mást szeptember 5-én, mint amit Angela Merkel német kancellár tett. Megnyitotta az ország kapuit a napok óta ázó, fázó, éhező menekültek előtt. Nem volt alternatíva. Mit tehetett volna? Nézze tovább a magyar hatóságok embertelen viselkedését a menekültekkel szemben?

Merkel az ellenkezőjét tette. Kitárta a kapukat, és felírta: Wilkommen – azaz: Isten hozta! Azóta közel egymillióan jöttek. És még mindig érkeznek. A világ előtt egy új Németország mutatkozott be, újságcikkek, politikusi nyilatkozatok láttak napvilágot arról, hogy „a németek megmentették Európa becsületét”, új kultúrát teremtettek.

Rosszul döntött?

Azt, hogy Merkel rosszul döntött, senki sem mondja. Legalábbis hangosan nem. De azt, hogy döntése rengeteg problémát jelent az ország számára, egyre többen. És ez igaz. Itt a tél, a menekülteket az ideiglenes sátorokból fedett, fűtött lakásokba kell költöztetni. Gyorsan meg kell oldani a regisztrálást. Meg kell szervezni a nyelvoktatást, az integráció első lépcsőjét. Mindez pénzbe kerül. Németország ezt nem tudja egyedül fedezni. Az EU támogatására szorul.

A politikai pártok kezdeti egysége a befogadáskérdésben felbomlóban van. Jól mutatja ezt a Bundestag múlt heti vitája, amely a politikai pártok különös, szokatlan felállását tükrözte. Szembefordult egymással a két keresztény testvérpárt, a Merkel vezette CDU, és a CSU, amelynek Horst Seehofer bajor miniszterelnök a vezetője. Továbbá csak bizonyos feltételekkel támogatta a kancellár politikáját a konzervatívok hagyományos ellenfele, de a mostani kormányban koalíciós partnere, a szociáldemokrata párt (SPD). Ugyanakkor feltűnt, hogy nagy vonalakban a kancellár asszony menekültpolitikája mellett foglalt állást a CDU/CSU-t (és a mostani kormánykoalíciót) mindig élesen bíráló baloldali Zöld Párt. Az természetesen nem meglepő, hogy az ideológiailag az egykori keletnémet utódpártnak számító balosok új frakcióvezetője, Sahra Wagenknecht ütötte meg a legélesebb Merkel-ellenes hangot: „A menekültkérdés kezelésében totális csődöt mondott a Merkel-kormány.”

Így aztán közös nevezőre került a Bundestag két szélsőséges pártja, a jobboldali CSU és a Balpárt. Az természetesen nem igaz, hogy belőlük új „testvérpárt” alakult volna, de ha meggondoljuk, hogy Seehofer két héttel ezelőtt még az alaptörvény megszegésével is vádolta Merkelt, és az alkotmánybírósággal fenyegetőzött, hangvétele semmiben sem különbözött Wagenknechtétől.

Álljunk meg itt egy pillanatra. A CDU és CSU pártszövetséget alkotnak ugyan, de mindkettő önálló párt. A nagyobbik testvér, a CDU a választásokon Bajorország kivételével az egész köztársaságban indul. A CSU csak saját tartományában. A „testvéri viszály” kapcsolatuk állandó jellemzője. Ez már addig fajult, hogy Franz Josef Strauß, a CSU legendás elnöke a nyolcvanas években a pártszövetség felmondásával fenyegette meg a CDU-t. Össze is hívtak az ügyben egy vezetőségi ülést Banz karmelita kolostorának politikai főiskoláján, a párt politikai továbbképző központjában. (Itt léptette fel Seehofer a múlt hónapban a Merkel-ellenességben neki kontrázó Orbán Viktort is.) Az akkori konferencián megjelent Helmut Kohl CDU-elnök, közös kancellár is. Vázolta a szétválás szerinte várható következményeit: mindkét párt országosan indul. A CSU legfeljebb a parlamentbe jutás küszöbét érheti el. A CDU viszont nem lesz többé a legerősebb párt. Az örök rivális, az SPD megelőzi, és ezzel elnyeri a kormányalakítás jogát. A két keresztény párt pedig „büszke megosztottságban” ellenzékbe vonulhat – mondta Kohl. Strauß belátta ezt, és engedett.

Múlt idő, jelen idő

Engedjenek meg itt egy személyes megjegyzést: mint müncheni ösztöndíjas, menekült diák sokszor tüntettem Strauß politikája ellen az utcán, vitatkoztam a diákotthonban a CSU-s diáktársakkal. Soha nem hallottam azt az érvet, hogy „Ne szólj bele, te külföldi menekült vagy, ez meg német belpolitika.” Egyenrangú diákok voltunk. És még valami, ami talán csak nekem fontos a politikai korrektség szempontjából, öt évtized után is: Strauß politikai felfogásával (tőlünk jobbra csak a fal van), erkölcsi magatartásával (nem mondott igazat a parlamentben) ma sem értek egyet. De elismerem, hogy az akkor jellemzően mezőgazdasági elmaradottságban élő Bajorországot mások mellett az elektronikai és a komputertechnológia (Siemens), valamint az autóipar állami támogatásával (BMW) mára a köztársaság leggazdagabb tartományává fejlesztette. Strauß akkor a CDU/CSU esélyes kancellárjelöltje volt a szociáldemokrata Helmut Schmidttel szemben. Seehofernek viszont semmi esélye arra, hogy a testvérpártok őt jelöljék a kancellári posztra. (A Der Spiegel szerint: „Alkalmi provokátor.”)

De vissza a mai helyzethez. A Merkel vezette kormánykoalíció menekültpolitikáját a parlamenten kívül is a szélsőjobbos politikai csoportosulások támogatják. Az Alternatíva Németországért (AfD), amely nevében és elvileg politikájában is a magyar LMP-hez hasonlítható, a hagyományos pártpolitikán változtatni akaró, jó indulás után kettéoszlott demagóg párt. A másik az ugyancsak a volt kommunista tartományokban virágzó szélsőjobboldali Pegida-mozgalom, amelynek eddig nem sikerül belső ellentétei miatt párttá alakulnia, de amely képes a volt kommunista országok társadalmára jellemző idegengyűlölő, az erőszaktól sem visszariadó tábort egyesítenie, és a múlt héten Drezdában tízezres menekültellenes tüntetést szerveznie. És nem utolsósorban a Merkel-ellenes táborhoz számítják a neonáci, szélsőjobboldali NPD-t, amelynek ugyan évek óta nincs parlamenti képviselete, de radikális támogatóinak száma – mindenekelőtt megint csak a volt keletnémet tartományokban – nőtt. Ugyanitt szaporodnak a menekültek szálláshelyei elleni támadások, gyújtogatások is.

Ugyanakkor a statisztikai adatok nem mutatják a merkeli menekültpolitika radikális ellenzését. Igaz ugyan, hogy a CDU/CSU legutóbbi választásokon elért 41 százaléka a mostani közvélemény-kutatás szerint 38-ra csökkent, és a kancellár asszonnyal szembeni, korábban közel 80 százalékos szimpátiamutató is 62 százalékra zsugorodott, de ez nem tekinthető tragikusnak. A CDU/CSU–SPD-kormánykoalíciónak biztos többsége van, Angela Merkel pedig változatlanul az ország legnépszerűbb politikusa.

Megoldások

A problémák megoldását célzó intézkedések elkezdődtek. Több milliárdos sürgősségi programot szavazott meg a parlament lakásépítésre. 3422 iskolában külön nyelvtanfolyamot indítottak a 14–18 év közötti, tanoncként elhelyezkedő kiskorúaknak. Ugyanezekben az iskolákban nyelvtanfolyamokkal, kurzusokkal próbálják integrálni az osztályokba a menekült gyerekeket.

Unokámnak, a most első osztályos Elinának van egy Nada nevű, Szíriából jött osztálytársa, aki a hétvégét mindig náluk tölti. Ez jót tesz Nada németnyelv-tudásának és elősegíti társadalmi integrációját. Nada apja orvos, akivel együtt dolgozik nyugdíjas orvos feleségem délutánonként önkéntesen a menekültek egészségügyi központjában. Voltak nálunk vacsorán, Nada fordította informatikus anyjának, hogy mit beszélünk németül. A család mohamedán, de sem Nada, sem az édesanyja nem hordott már otthon, Szíriában sem fejkendőt. Integráció kicsiben.

Egyébként Németországban az integráció ismert gyakorlat. Statisztika van róla, hogy a világháború óta befogadtak és több-kevesebb sikerrel integráltak nyolcmillió, zömében török vendégmunkást, hatmillió, egykori kommunista országokból érkező menekültet, köztük mintegy háromszázezer magyart – engem is.

A múlt héten megkérdezték egy tévéműsorban Angela Merkeltől, nem fél-e attól, hogy túlbecsülte az erejét, és belebukik menekültpolitikájába. Azt mondta: „Ha egy politikus meg van győződve arról, hogy jó döntést hozott, vállalnia kell a bukás kockázatát is.”