Volvóval a kommunizmusba

Márciusban képviselővé választották Baján, 97,9 százalékkal. Elkényeztető, hiteltelen szám!

„Lehet, hogy egész naplóm ilyen gyermekesen önhitt és kicsinyes? Egye fene, magamnak írom, ha néha kissé szégyenkezve is.” No lám!

Közben forog ám az ő fejében is, mint számos értelmiségiében: vajon meddig tart ki Kádár? Meddig a moszkvai bizalom?

S meddig az élet? Arról beszélnek a bennfentesek, hogy Kádár sokszor van rosszul, el-elájul odabent a pártközpontban.

Ortutay előkelően él. Főhercegi vadászházban múlatja az időt, s kicsit meg van sértve, hogy csak vaddisznót lőhetnének, ha találkoznának eggyel is. (Bezzeg szegény Zrínyi Kuršanecnél!)

Ha néha felbolydul ez a pártértelmiség, arra okot leginkább a státusok újraosztása ad. Kiből mi lesz? És ki kitől függ? Ha megjelenik – mondjuk – a Népszabadságban egy írótól (Kolozsvári Grandpierre Emiltől) egy szatíra a funkcióhalmozó elitről, akkor egy emberként rezzen össze számos egyetemi tanár, akadémikus, ilyen-olyan elnök (Sőtér István, Bognár József, Köpeczi Béla, Rusznyák, Ortutay és a többiek). Él bennük a gyanú, hogy ezt a szatirikus cikket az rendelte ellenük, aki őket kinevezte: Aczél György. Az Ortutay által nem szeretett „Gyuri úrfi”, aki egyszerre támogatja, tűri s tiltja – így zabolázva – őket.

A ’68-as káderkeringőben Ortutay kissé lefokozódott, csak „társadalmi elnöke” lett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak. „Nekem mindegy... az autó biztosítva vagyon... és szemérmetlenül nem érdekel már más.”

Novemberben aztán meghal Pista bácsi. Dobi, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Ortutay patrónusa és szíveltje. Alkalmatlan volt erre a hivatalra, látni való. „Pedig benne élt elnöki méltóságának tudata” – írja le rezzenetlenül a mondatot az okos Ortutay, rá sem hederítve a korabeli viccre. „Ha ezek nem lennének itt, már kegyelmes asszony lennék” – mondta az egyszeri káderfeleség.

Kinyílt a világ

Amikor aztán a Dobi család tagjai egy állítólagos ’56-os visszaemlékezéssel szerették volna megzsarolni a pártot, akár utólagos szöveghamisítások árán is, ezt Ortutay nem vállalja, lerázza. Írjuk javára. A holt elnök családja viszont magától levizsgázik: egymást is kizárnák az örökségből, a remélt boltból, feltúrják a házat: hol van a pénz, ami a Lenin-díjjal járt, hol „az öreg” havi húszezres fizetésének maradéka? Talán ellopták tőle a Kútvölgyiben? Vagy volt valami titkos rejtekhelye? – kérdezgetik a szerzőt.

Az emberarcú szocializmus cseh kísérlete nagy disputát gerjeszt. Sokan tartanak attól, hogy a kultúrpolitikát szigorúbbra szabják majd, másfelől él az az elégedetlen aggodalom is bennük, hogy oda a marxizmus! „Nemhogy monopolhelyzetéről, de hegemóniájáról sem beszélhetni komolyan” – jegyzi fel 1969 elején Ortutay. Borúsan? Derűsen? Párttagként? Értelmiségiként?

’70 tavaszán aztán megint kinyílt a világ: a Napló írója megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének I. fokozatát, amelynél nagyobb állami kitüntetés akkoriban nem létezett. Igaz, nem a születésnapjához időzítették, a hatvanadikhoz, hanem csak a felszabadulás évfordulójához, és ez kicsit beárnyékolta a dicst.

Ortutay mégis enyhül valamit. Még Aczélt is megdicséri. „Ügyes... Kádár enyhítési politikájának része az a liberalizmus, aminek a szárait ő engedi, húzza.” „Nem lehetünk elég hálásak Kádárnak ezért a 15 esztendőért” – jegyzi fel, de aggódik a moszkvai pletykák miatt. Állítólag Kádárt Komócsinnal váltanák föl/le. Az ok: Aczél kultúrpolitikája, meg hogy zsidó is, no meg Nyers új mechanizmusa. Az a vélemény Moszkvában – huhogják –, hogy ha így megy tovább, akkor Magyarországon öt éven belül megszűnik a szocializmus.

Pedig dehogy.

Az aggodalomba belevegyülnek a magánélet kínjai is. Az öregedés. A hatvanadik után kezd az esélyekkel leszámolni. Fárad. Szabadulna a sztyuviszerelemtől, sok-sok szakítás, szüneteltetés és újrakezdés után. Aztán egy tragédia árán megoldódik: Klára ott volt a Koppenhága mellett lezuhant Malév-gép fedélzetén. Nem élte túl.

Ortutay fájlalja, hogy a pártkongresszusra nem hívják, pedig 1958 óta mindig. A nyugdíjasság is fenyeget, akkor meg autó sem lesz.

Érintőleg be-bemutat ez a Napló néhány jeles kortársat. Például a Péter János református lelkészből kihízott külügyminisztert, aki folyamatosan az ÁVH besúgójaként működött, Tildy köztársasági elnök titkára gyanánt is. Jó iskolája volt – jegyzi meg Ortutay. Vajon melyikről beszél?

Jász Dezső is érdemel néhány mondatot. Ő a szovjet hírszerzés embere, a spanyol fronton hadosztályparancsnok, aztán a francia maquis-ban ezredes. Alighanem ő az egyetlen aktív szovjet kém, aki publikált a Nyugatban. Egyébként Csáth Géza írónk bátyja volt, Brennernek született, mint amaz, így Kosztolányi-rokon is (tán innen a keresztnév!), és jelenleg a finoman piperkőc Sőtér professzor úr apósa. (Sok ez együtt egy kicsit.)

Igaz, ami igaz, felötlik az emberben a sanda gyanú Ortutay párthűségét illetően, amikor arról olvasunk: ki kell vinni szervizbe a Volvót Bécsbe három napra (ő és a sofőr), „sétálgatok, autózom a bécsi utcákon, a Mátyás-pince bécsi fiókjában ebédelgetek, sexy filmeket nézegetek”. Vajon tud erről Kádár elvtárs? – kérdezgették akkoriban, ha valami nem tetszett. (Most boltba járni nem kell, írja is: „Újvidéken jól bevásároltam.”

Kiskirályok

Egy ilyen kis fellazító kirándulás azért járhat némi felismeréssel is, például e mondattal: „Mennyi tehetséget rontott meg... az ideológiai zárlat.”

Van az úgy, hogy a pihenésre is rá kell pihenni. Ortutay rengeteget utazik. Jön Japánból, fáj a gyomra, a telki vadászházban („akár palotácskát is írhatnék”) kúrálja, aztán megy tovább, Kecskemét mellé, „a megyei pártbizottság erdei házacskájába”. Hogy e dédelgetés közben hol s mikor jutott a mellékelt tapasztalathoz („annyi hiú kiskirályunk van!”), nem tudjuk.

Aztán eltelt az 1971. év is. Nem pont úgy lett később, mint ahogyan akkor gondolta. Szeptember 19-én így ír a Naplóról: „Lepecsételendő, s csak halálom után 30 évvel olvashatják a tudományos kutatók.”

Ítélet van

Ebből igaz lett a pecsét meg a zárolás, ám a párt- és magántitkok nemcsak a diszkréten tudományos kutatók elé kerültek. De tegyük hozzá azt is: Ortutay az egyetlen az „elitből”, aki valószínűleg őszintén gyónt, távol napi taktikától, aktuális ambícióktól, pártszerű áskálódásoktól. Hogy miért tette, nincs rá egyetlen válasz. Több: talán. Önmutogatásból? („Mi tagadás, ilyen hiú dög az ember...”) Őszinteségi kényszerből? Esetleg a tudomány iránti tisztelet miatt, hisz maga is a múlt dokumentumaival dolgozott?

Művelt volt. Tudnia kellett Ibsen credóját: a színház (a dráma) arra való, hogy törvényszéket tartsunk önmagunk felett.

A lenézett, nagy kortárs, Déry még ezt írta fel emlékiratai címéül: „Ítélet nincs.” Ortutay ezzel a háromkötetes naplóval bizonyítja: ítélet van, de időzített gyújtójú, késleltetett. Amely harminc évvel később robban. És ekkor már megfellebbezhetetlen. Hisz nincs kihez, nincs hova fordulni. Miről vitatkozhatnánk egy halottal?

(Ortutay Gyula: Napló III. 1967–1977. Alexandra.)

(Folytatjuk.)