Vitázni? Hát, azt lehetett vele – Unokája emlékezik meg Fencsik Flóráról
Tudatjuk, hogy Fencsik Flóra újságíró, műfordító elhunyt. Hamvait kérése szerint imádott férje, Forgács Pál sírjába helyeztük, szűk családi körben.Fiai, menyei, unokái és dédunokái
2016. december 4-én elhunyt Fencsik Flóra, született Szabó Veronika Flóra, 1968-tól hivatalosan Forgács Pálné. 88 éves volt.
A negyvenes évek végén kezdett publikálni, akkor Fencsik László felesége volt. 1956-ban váltak el. Flóra azt mondta: két gyereket és egy szerzői nevet kapott tőle. Ezt még akkor sem dobta el, amikor hozzáment Forgács Pálhoz.
A hetvenes években az Esti Hírlap kulturális rovatánál dolgozott, ahogy én tudom, akkoriban három színikritikust volt érdemes olvasni, közülük az egyik ő volt. Rovatvezetője, a novemberben elhunyt Bernáth László mondta róla: „Vitázni? Hát, azt lehetett vele.”
Flóra szeretett vitatkozni – talán csak a férjével nem vitázott. Gyönyörű szerelem volt az övék, minden ember ilyet szeretne. Egymásnak és a munkájuknak éltek. Flóra ott volt, amikor Palika életre hívta a TDDSZ-t, később a Ligát. A nyolcvanas években egymásnak adták a kilincset náluk a szerveződő ellenzék tagjai. Mindenki beszélt, beszélt, s ha nem a politika, a család volt terítéken, Flóra akkor is csak beszélt: a szervezkedésről, a komcsikról, az elnyomásról…
Hat–nyolc éves gyerekként virágot locsoltam, miközben a nagyanyám az apámmal karöltve megfejtette a világot. Palika? Csak akkor szerettem odamenni, ha ő is otthon volt. Törődött velem, megtanított például nyakkendőt kötni. Fél szemmel rám figyelt, miközben a nagyanyám rám se hederített. Jó, külföldről hozott legót, és ez nagy szám volt akkoriban, de itt el is intézte a nagymamai „teendőket”, a konyhája pedig nem az a hely volt, ahol hosszúra nyúlt a rétestészta vagy bő olajban sült a fánk.
Palika 1996-ban halt meg, a nagyanyám ezután szépen, lassan rám talált, ahogy én is szépen, lassan rátaláltam. Bénán mentünk neki ennek a viszonynak. Hogyan másképpen mentünk volna… a semmiből kellett felépíteni. Huszonnégy éves koromig többnyire csak a kritikát kaptam tőle. Mindent rossznak tartott, bármit csináltam, attól pedig eleve kész volt, amikor az újságírás és később a műfordítás felé fordultam, ám végül pont ez hozott össze minket. Elkezdtünk beszélgetni, tanácsot kértem (még jó, hogy kértem, hát kell nála jobb mentor?), ő meg szívesen adott, bár eleinte ez inkább kioktatásnak számított. Egy diszlexiás gyerekekről szóló cikknél fordult meg a viszonyunk, elkezdett gondolkodó lénynek tartani. Emberi viszonyunknak ez a szakmai elismerés adott alapot, de a szakma végül háttérbe szorult és csak az emberi kapocs maradt. Későn szerettük meg egymást? Nem. Időben. Kapcsolatunk még intenzívebb lett, miután megházasodtam, majd született két gyerekem. Feljárt, foglalkozott velük, de továbbra is jártunk kettesben ide-oda. Nyolcvannégy éves volt, amikor egy étteremben a pincérlány megkérdezte tőlem, hogy „a hölgy egyébként az anyukád?” Nem, ő a nagyanyám, csókolom. Nem lepett meg a kérdése, mert Flóra tetőtől talpig nő volt. A mozdulataiban, az öltözködésében, a hanghordozásában, egyszerűen mindenben. Amikor végzett az étellel, akkor diszkréten egy kézi sminkkészletből szájfényt vett elő, mert úgy vélte, így lesz rendben. Pedig a szájfény nélkül is rendben volt.
Három éve leállt a napi úszással és csak a séta maradt meg. Aztán úgy másfél éve a séta is elmaradozott, de még fitten járt. Tavaly márciusban kezdett borulni a rendszer, és pillanatok alatt megöregedett. Novemberben összezavarodott a keringése, kórházba vitték, kapott egy pacemakert, jobban lett, míg végül egy agyvérzés leterítette.
Időben szállt ki, de hát mindig is tudta, mikor kell kiszállni. Az újságírásnak például itt, ennek a lapnak a hasábjain intett búcsút, amikor már nem érezte azt, hogy közlésre méltók a gondolatai – mások ennek az ellenkezőjét gondolták, de őt ez különösebben nem izgatta. Lapzárta, kész, nincs több publikáció. Ha valamit méltatlannak érzett, lezárta. Az életet is. Tényleg jól tudott időzíteni, ezt megtanulta a határidők és a lapzárták világában. Tudta, hogy amikor beindul a nyomdagép, akkor már nem lehet utánanyúlni a szövegnek. Nem is akart soha utánanyúlni. Köszöni szépen, viszlát.
