Vesztőgépek

– Áron, már gyógyulóban van? El tudja mondani, milyen pokoli az út idáig?

– A gyógyulás szót mi, a Névtelen Szerencsejátékosok közösségének tagjai nem használjuk. Felépülésről beszélünk. És jól mondta: pokoli az út. Középiskolásként kezdtem a szerencsejátékot. Gondoltam, milyen jól lehet vele keresni. Szerettem volna bőrkabátot venni magamnak, márkás cipőt, egyebeket. Amiket anyu vagy apu akkor nem tartott jónak. Rögtön az első alkalommal eljátszottam az összes pénzemet, amit addig születésnapra, névnapra, karácsonyra kaptam. Ilyen a „gépszíjas típusú játékos”: elveri mindenét.

– Otthon nem szólt róla?

– De elmondtam, mennyire rosszul érzem magam attól, amit tettem. Szüleim olyasmit válaszoltak, jól van, hát rájöttél, hogy ez butaság. Azt viszont nem fogták föl – vagy én nem tudtam átadni nekik –, hogy hatalmába kerített a játék. Onnantól a szerencsejáték uralta az életemet mindaddig, amíg nem sikerült abbahagyni. A családom ezt nagyon megérezte aztán. Főleg lelkileg. Bár anyagilag is tartoztam nekik. Egy függő nemcsak a saját életét szúrja el, hanem a családjáét, a környezetét is.

– Minden játéktól távol kell tartania magát? Nyilván van olyan is, amelybe nem lehet belebetegedni.

– Én függő vagyok, szenvedélybeteg személyiség. Nincsenek korlátaim a szerencsejátékban. Ezért teljes absztinenciára törekszem: nekem csak a játékmentes élet az elfogadható. Öt és fél éve játszottam utoljára szerencsejátékot. Amúgy most is szívesen tenném, de már megkaptam azt a képességet, hogy tudok nemet mondani a játékvágyamra.

– Egyébként mit akart pótolni a szerencsejátékkal?

– Nem tudom... Kerek és jó életem volt akkor. Az egyetemen majdhogynem az évfolyamelsők közt voltam. És sportoltam meg tanítottam rengeteget. Jobban kerestem, mint a szüleim abban az időben. Mégis romboltam az életemet. Ha nyertem, akkor is rosszul éreztem magam. Tehát nem tudom, mi hajtott oda, nem is akartam menni, mégis ott voltam. Éreztem, hogy ez betegség. De nem láttam kiutat. Mígnem egyszer azt mondtam a családomnak: ígérhetek én bármit, nem tudom abbahagyni...

– És akkor mi történt?

– Több kör után jött a Nyírő Gyula Kórház három hónapos, zárt osztályos terápiája.

– Szülei beszélték rá?

– Nem. Én akartam. Aztán 2003. december 5-én elmentem a Névtelen Szerencsejátékosok gyűlésére: azóta is rendszeresen járok oda hetente háromszor-négyszer. Ez a saját döntésem. Nekem az a normális, hogy játszom. S azt az „abnormális” állapotot kell fenntartanom, hogy nem játszom. Jönnek az új függők, akiknek tönkrement az életük a szerencsejáték miatt, és elmondják, szeretnének játékmentesen élni. Szükségem van erre: a sorstársi közösség „zölden tartja” az emlékezetemet, milyen volt az, amikor játszottam.

– Csak egymás között vannak? Nincs is szakember?

– Nincs. A tagság egyetlen feltétele a szerencsejáték abbahagyásának a vágya. Ide mindenki önként jön. Azt látja, van élet a játék után. Hogy fel lehet dolgozni az adósságot, a sok hazugságot, az erkölcstelenséget, mindent.

– Márta, ön a Játékfüggők Tanácsadó Szolgálatának vezetője volt a szervezet mostani megszűnéséig. Privát praxisban folytatja a munkát. Voltaképpen mikortól veszélyes a szerencsejáték?

– A kontrollvesztéstől. Nálunk a páciensek átlagosan nyolc évet és napi négy órát töltöttek szerencsejátékkal. Ugyanakkor nincs tipikus szerencsejátékos. Hozzám játékfüggő versenysportolók is jöttek, köztük egykori olimpiai helyezettek. Nyilvánvaló: az ő célértékük – már kisgyerekkoruktól – az egyéni győzelem volt. A versenyre felkészítették őket, ám arra nem, miként dolgozzák föl, ha vége a sportidejüknek. Ebben az edző sem segít nekik. Ilyenkor nagyon hamar megtalálják a függőségeket: a szerencsejáték erős impulzust ad az egyéni nyerésre, amire őket „szocializálták”. Vannak, akik bizonyos szorongásaik, problémáik elől menekülnek. Mások szórakozásból űzik a szerencsejátékot. A soproni kaszinóba Ausztriából jönnek át többnyire nyugdíjasok. Bizonyos összeggel, amelyet nem lépnek át. Vacsoráznak, közben játszanak, nagyszerűen érzik magukat.

- De Magyarországon – egzisztenciális okokból – ez szűkebb kört érint.

– Így van. Itt a többséget inkább az hajtja a kaszinóba, hogy de jó lenne, ha megváltozna az élete, jobban érezné magát mentálisan, amikor kijön onnan. De ilyen nincs! Akkor sincs, ha az illető nyer. Hiszen attól nem rendeződött a családi kapcsolata, nem lett jobb munkahelye és így tovább. Mitől is változott volna meg? Ez kaszinó, szórakozóhely, nem mentálhigiénés központ. Egyébként négy esztendeje a Tárki és az Image Factory a szerencsejátékkal kapcsolatos attitűdöket vizsgálta a 18 és 64 év közöttiek körében. Többségük soha nem űzött szerencsejátékot, még csak nem is lottózott. Minden ötödik válaszadó úgy vélte: Magyarországon a szerencsejáték a legális meggazdagodás egyetlen lehetősége. A szegedi egyetem tavalyi kutatásában – szintén 18-64 éveseket kérdeztek, nem függőket – már minden negyedik megkérdezett mondta azt: időskori anyagi problémáit a szerencsejátékkal rendezi majd. És a fiatalok nagyobb arányban felelték ezt.

– Szakemberként helyesli a nyerőgépek betiltását? Ez a megoldás? Sokan vélik úgy: aki már függő, így is, úgy is megtalálja a játék módját.

– Mivel az adóváltozás miatt számos játéklehetőség már múlt novembertől megszűnt, a tapasztalatokról is tudunk beszélni. Az derült ki: akik függők voltak, azok járnak az önagresszióval és agresszióval – öngyilkosság, családon belüli erőszak – kapcsolatos ellátásokra, de addiktológiai ellátóhelyük nincs. Márpedig a szerencsejátékosnak – éppúgy, mint például egy ópiátfüggőnek – elvonásos tünetei lesznek, s kezelni kell a problémáit. Ha a döntéshozók arra hivatkoznak, milyen sok itthon a játékszenvedély-beteg, akkor először az ellátórendszert kellene megerősíteni. Ez nem történt meg.

– Úgy gondolják az egészségügy irányítói, hogy ezek a betegek nem betegek?

– Legalábbis mintha nem egészségügyi, hanem morális problémaként kezelnék ezt: szedje össze magát a játékos, viselkedjen rendesen a jövőben. Sőt, adott esetben büntetőjogi szankciókkal is próbálnak odahatni, nehogy eszébe jusson a szerencsejáték. Egyébként tőlünk nyugatabbra a szerencsejáték adóbevételeinek bizonyos hányadát a függők terápiájára, rehabilitációjára fordítják, illetve prevencióra. Magyarországon az ilyen erőfeszítések rendszerint hivatali fiókban landolnak.