Van nyertes?
Most igazolódott be igazán, hogy milyen komoly belpolitikai hatása volt annak a bizonyos atomalkunak, amely Irán és a nyugati hatalmak között jött létre és maga után vonta a perzsa állam elleni szankciók beszüntetését, az ország befagyasztott külföldi követeléseinek felszabadítását. A minapi választásokon a Róhani elnök vezette – vagy inkább az ő nevével fémjelzett – reformerek és centristák megháromszorozták négy évvel korábban szerzett szavazataikat (és mandátumaikat), miközben a papi uralom konzervatív letéteményesei súlyosan, bár egyáltalán nem perdöntő módon pozíciókat veszítettek. Semmi kétség felőle: a „nyugati nyitás” után Irán népének alighanem elege van a Khomeini ajatollah által hátrahagyott és eddig érintetlen struktúrákból.
A fél világ azt fürkészi, vajon valóban indokolt-e beszélni 2016 februárja után egy ultraklerikális rendszer közelgő összeomlásáról. Tudniillik meglehet, hogy a világias, műveltebb, elsősorban városi többség letette a voksát a társadalmi-politikai reformok mellett – Teherán mind a harminc választókerületét Róhani hívei (a „Remény Listája”) vitték el –, de a papok által folyamatosan lázított iskolázatlan és jobbára vidéki szavazótábor még így is többségben van. De még ez a konstelláció se tisztázza, kinek a kezében van (volt, maradt) a tényleges hatalom. A kérdésre nincs válasz, éspedig azért nincs, mert az Iráni Iszlám Köztársaság politikai rendszere hihetetlenül bonyolult, és ami a vezetés személyi összetételét illeti, legalább annyi változáson ment keresztül a Khomeini-féle forradalom után (1979), mint idehaza – ideológiailag – a Fidesz.
Gond, mivel és honnan kezdje az ember a maga válaszkeresését. Voltaképp Khomeini (és utódja, az 1989 óta kormányzó Khamenei, a „legfelsőbb vallási vezető”) óta Iránnak egyetlen igazán jó korszaka volt: a Róhaninál még inkább reformer indíttatású Khatami köztársasági elnökösködése (2004–2008) és az általa irányított parlamenti többség bátor kísérlete arra, hogy kihívást intézzen Khamenei ajatollah megfellebbezhetetlensége és a nem választott vezetők és testületek túlhatalmának megnyirbálása mellett.
Odáig azonban Khatamiék sem merészkedtek, hogy Irán nukleáris fegyverkezési programját leállítsák; meglehet, erejük se volt hozzá. Viszont virágzott a sajtószabadság, élénk közéleti viták folytak, remek, világvisszhangot keltő filmek készültek – s minden afelé mutatott, hogy Khamenei pozíciója megrendülőben van. Mindez azonban csak addig tartott ki, míg Khatami után a perzsák a bornírt, primitív, holokauszttagadó, ultrakonzervatív, de lenyűgözően populista Ahmadinezsád képében két ciklusra is új elnököt nem választottak, nyilvánvaló csalással egyébként. Ahmadinezsádnak aztán sikerült mindent visszacsinálnia.
A csalásnak azért van komoly jelentősége, mert a rezsim kezében megvoltak és megvannak azok az eszközök, amelyekkel képes a reformokat elfojtani. Kéretik ma sem alábecsülni a fegyveres erőkkel, kivált a belbiztonsági szervezetekkel és a bírói karral egybefonódott papi hierarchia elszántságát, ha veszélyt érez. A „forradalmi gárdisták” – kétszázezer főről van szó! –, akik a rendszer védelmére esküdtek fel, bármikor készek ölni.
De milyen is ez a rendszer? Elvileg a „legfelsőbb vallási vezető” a Szakértők Gyűlésének ellenőrzése alatt áll, de ez a „Gyűlés” eddig olyan volt, mint a Fidesz-parlament. Bélyegzett. A mostani választáson azonban valami történt. Lévén a törvényhozás (a medzslisz) mellett a Gyűlés az egyetlen, amelyet a nép közvetlenül választ, sikerült belőle két konzervatív tagot kibuktatni, miáltal némiképp centrista irányba fordult, aminek komoly következménye lehet. Ugyanis a Gyűlés választja majd meg a ma 76 éves Khamenei utódját, föltéve, hogy az utódlás egyáltalán napirendre kerül. (Idáig semmi jele, hogy Khamenei betegeskedne.) Mindenesetre Khameneinek van riválisa: az iszlám forradalom elpusztíthatatlan nagy öregje, Hasemi Rafszandzsáni ajatollah, aki történetesen 81 éves, de az ambíció soha nem hiányzott belőle. Volt már minden: köztársasági elnök, parlamenti elnök, sőt ő „jelölte” Khameneit Khomeini utódának 27 évvel ezelőtt.
A másik fontos testület a tizenkét tagú Őrök Tanácsa, egy papi jogászgarnitúra, amelynek tagjait a legfőbb vallási vezető nevezi ki vagy jelöli. Az Őrök Tanácsa a rezsim leghasznosabb eszköze, amit most is bizonyított. Minthogy alkotmányos joga van eldönteni, ki alkalmas hivatalviselésre, a választások előtt „megszűrte” a jelölteket, és a Róhani-tábor kandidálóinak 99 százalékát „kilőtte”. Csakhogy a „Remény Listája” gyorsan feltöltötte a hiányzó helyeket, és láss csodát, saját táborába csábított egy csomó ismeretlent és néhány ismert, pozíciójáért aggódó konzervatívot is. Ezzel nyert, ahol nyert, az Őrök Tanácsa pedig, hogy úgy mondjam, pofára esett. A trükk, ellentétben Ahmadinezsád idejével, ezúttal nem jött be.
A megfigyelők ezután némi bizonytalansággal szemlélik, hogy ki mérsékelt és ki konzervatív, miután az előbbiek soraiban olyan arcok is felbukkantak, mint az őskonzervatívnak ismert Ali Laridzsáni (jelenlegi parlamenti elnök) egyik helyettese. Folyik a helyezkedés és az „elvtelen” szövetkezés ide-oda, mert, mint sok helyütt a világban, az iráni establishment tagjait is leginkább az foglalkoztatja, hogy a hatalom közelében maradjanak.
Maga a legfelsőbb vallási vezető különben hiába rendelkezik teljhatalommal (a fegyveres erők főparancsnoka, bármilyen törvényt megvétózhat, bírákat nevez ki stb.), elég különös magatartásformát vett föl Róhani köztársasági elnökké választása után. Szabályosan „bebújt” az elvben második közjogi méltóság mögé: nem állta útját az atomalkunak, a nyugati nyitásnak, nem mozgósította a forradalmi gárdát, a milíciákat. Úgy fest, mintha híve lenne annak a – nevezzük így – kínai modellnek, amelyet Róhani és külügyminisztere, Zarif látszik mintának használni. Ennek lényege: gazdasági reform, a külföldi tőke becsábítása, a felszabadított pénzeknek részben infrastrukturális, részben jóléti célokra fordítása. Amíg Róhaniék a papi állam struktúrájához nem nyúlnak, maguk mögött érezhetik Khameneit; s amíg nem „liberalizálnak”, szabad kezük van a gazdaságban.
Itt kis kitérőt teszünk. Hamarost kiderül, mennyire szabad az a kéz. Tudniillik Irán sokéves elszigeteltsége részben azt eredményezte, hogy a forradalmi gárdisták és a papok rátették a kezüket az idegen tőke által hátrahagyott javakra, és valóságos gazdasági impériumot építettek ki maguk körül. Róhani nem csinál titkot belőle, hogy ennek a tragikusan menedzselt, az állam ellenőrzése alól kivont „forradalmi tőkének” vissza kell kerülnie a kormány kezébe, onnan meg olyanokéba – az iráni határon sorban állnak a reménybeli külföldi befektetők, végtére is a világ második legnagyobb kőolaj- és földgáztartalékával rendelkező országáról van szó –, akik azt működtetni is tudják. Eddig a gárdisták és a papok erejéből nem tellett többre, mint hogy Obama amerikai elnököt és II. Erzsébetet gúnyoló plakátokat ragasszanak ki. Khamenei támogatása nélkül erőtlennek tűnnek.
Aki azonban azt hiszi, hogy Iránra ráköszöntött a demokrácia korszaka, súlyosan téved. Az előbb már írtam az „ancien régime” elszántságáról. Róhaninak óvatosan kell egyensúlyoznia. Nem szabad belekötnie az iszlamista erkölcsök olyan hittételeibe, mint a fátyolviselés vagy a hitelhagyás, a homoszexualitás, a házasságtörés büntetlensége. Nem is teszi.
Egyelőre. Még a 2009-es „zöld forradalom” – az Ahmadinezsád elleni lázadás – elítéltjeit sem engedték ki a börtönből, ami éles fényt vet az igazságszolgáltatás javíthatatlan konzervativizmusára. 2015-ben csak Kínában végeztek ki több embert, mint Iránban. Viszont a napokban megérkezett egy délspanyol kikötőbe az első, kőolajjal színültig megtöltött iráni tanker. Több tucat fogja követni, és a pénzből a kormány repülőgépeket, fegyvereket vásárol. Sőt a hadsereg kipróbált egy ballisztikus rakétát is, jelezve, hogy az ország középhatalmi ambíciói nem fékeződtek le. (A rakétakísérletek tilalma nem része az atomalkunak.) És arra senki se számítson, hogy a síita Irán felhagy szíriai, iraki, libanoni hittestvéreinek akár fegyveres támogatásával. Soha! Ilyenformán: sok minden változott és ugyanakkor semmi se.
