Vakrepülés Moszkvába

- Bevallom, tizenkét évesen én is leveleztem Szvetlánával, egy leningrádi lánnyal, és mindig örültem, ha postaládánkban feltűnt a piros-kék szegélyű boríték. Aztán az orosztudásom miatt egy év után abbahagytam az írást. Ön viszont három évig bírta. Hogy jutott eszébe elővenni a harmincéves leveleket, s éppen erről filmet forgatni?
– A levelezés a nyolcvanas évek elején kezdődött. Évekig foglalkoztatott a téma: mi volt az az abszurd történelmi helyzet a gyerekkorunkban, hogy a kis csatlós Magyarországon mi sokkal jobban éltünk, mint a birodalom központjában, Moszkvában. Volt választék a húsboltban, az élelmiszerért nem kellett órákig sorban állni, s ha korlátozottan is, de kaptunk útlevelet, utazhattunk külföldre. Erről egy szovjet gyerek álmodni sem mert.
– Ez kiderült a levelekből?
– Lehetett olvasni a sorok között. Mert miről írhattunk egymásnak: u nasz pagóda harósaja, igyot sznyeg, és hogy hova megyünk nyaralni. Mi mentünk az NDK-ba, ’82-ben pedig már Londonban is megfordultunk. Julija viszont mindig csak a nagymamájánál nyaralt egy Moszkva melletti faluban. És az ajándékok, amelyeket a borítékban küldtünk, még fontosabbak voltak. Én nagyon örültem a Nu, Pakagyí! dimenziós naptáraknak, amelyeknek az egyik felén farkas, másikon nyuszi volt, ő pedig mindig Juicy-fruit gyümölcsízű rágógumit kért, mert az lapos volt, s belefért a borítékba. Ebből sejtettük: a rágó ott hatalmas kincs. A filmezésben az is motivált, hogy a fiam tizenhárom éves, és már a címet sem érti. Nem tudja, mi az, hogy szovjet, nem ír levelet papírra, mert ott az e-mail és az SMS. A pajtás szóról nem is beszélve. Ráadásul azt vettem észre, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk felejteni. A rendszerváltás után szocializálódott huszon-, harmincéveseknek is meg akartam mutatni: milyen volt gyerekkorunk a gulyáskommunizmusban.
– Moszkvába repülővel is utazhatott volna, ön mégis vállalta a hosszú utat: vonatra ült, itta a csáját, kis tükörben borotválkozott. Mindezt úgy, hogy nem is tudta pontosan, Julija még mindig a borítékon lévő címen lakik-e, vagy sem. Elvégre harminc év telt el.
– 1984-ben iskolai kiránduláson jártam Moszkvában, s akkor is vonattal. Határozottan emlékszem, ahogy Záhony után megváltozik a táj, s majdnem két napon keresztül zakatoltunk nyírfaerdőkön keresztül. Ezt az élményt akartam visszahozni, s egyúttal ráhangolódni a belső utazásra. Az sem számított, hol találom meg Juliját, illetve egyáltalán megtalálom-e. Vakrepülés volt a film, elejétől fogva kamerával vettük az egészet, s nem tudtuk, mi lesz a vége. Ebben a történetben az út legalább olyan fontos volt, mint a célba érés.
– Lehet, hogy a szamovár a vonaton a régi időkből maradt itt, Moszkva viszont egészen új arcát mutatta. Milyen volt újra látni az orosz fővárost?
– Döbbenetes. Akkoriban kötött program keretében néztük meg a Lenin-mauzóleumot, gyárakba mentünk, ahol találkoztunk a komszomolistákkal, emlékműveket koszorúztunk. Az emberek rosszkedvűek voltak, mindenkinek volt egy-két aranyfoga, idegesen lökdösődtek a buszon. Most nyitottan, vidáman beszélgettek velünk, meglepett, hogy nem zárkóztak el a filmezéstől sem. A GUM áruház akár egy párizsi elegáns üzlet, az élelmiszerboltokban hegyben állnak a különféle joghurtok, szalámik, sajtok. Gyerekkoromban pár olajoshal-konzerv és egy kupac túró volt a pulton, azt is belepték a legyek. Ma az utakon drága autók, terepjárók, a belvárosban a legújabb olasz divat szerint öltözködnek. A metró régen is gyönyörű volt, most is az. Ami feltűnt: a Puskin-mozaik mögött még mindig megvan a Lenin-mozaikfal. De láttam több Lenin-szobrot is.
– A filmben tesznek egy sétát a bolhapiacon is. A kommunizmus tárgyi emlékei között nemcsak vörös csillagot, de Misa mackót és dimenziós naptárt is találnak. Az öreg árusok szívesen mesélnek, sorsukból megelevenedik a történelem. A néni hatvan éve lakik ugyanabban a házban, amelyet még Sztálintól kapott. A bácsi elmondja: fia Afganisztánban szolgált, majd meghalt Csernobilban. Magyarul köszönt, kiderült, katonazenész volt Magyarországon, s hatvannyolcban részt vett a csehszlovákiai bevonulásban. Julija azonban már nem lakik ott. Második férjével Olaszországba költözött. Nem gondolt arra, hogy ezen a ponton feladja?
– Ellenkezőleg. A kilométerek nem számítottak. Julijával bátyja segítségével sikerült beszélni Skype-on, örült a megkeresésnek, pár lépésre voltunk csak a céltól.
– Az egykori levelezőpajtások az olasz tengerparton találkoznak. Julija kézbe veszi a leveleket, s felidézi, mi volt a valóság, amit sosem írt meg. Volt olyan, amit csak most, harminc év után tudott meg a korabeli Szovjetunióról?
– Igen. Például az olimpia. Megrázó volt, ahogy Julija elmesélte, hogyan telepítették ki táborokba a gyerekeket és a gyanús bűnözőket 1980 nyarán Moszkvából, hogy ne rohanják meg a nyugati turistákat. Ugyanakkor azt a látszatot keltették, hogy minden rendben van. Feltöltötték kolbásszal, Pepsi-Colával az üzleteket. De az olimpiára máig nagyon büszkék. Lenin mellett Misa mackónak mindenhol külön standja van.
– Retro-dokumentufilmjei ellentmondásos reakciókat váltanak ki az emberekből. A nézők egy részében nosztalgiát ébreszt a Kádár-rendszer iránt, hiszen fiatalságukat látják viszont a képernyőn. De eszükbe jut az is, hogy nem volt munkanélküliség. Aki pedig nem élt a szocializmusban, őskori világnak érzékeli a zsúfolt lakótelepeket, Trabantokat, úttörőtáborokat, s nem érti, hogyan élhettek így a szülei.
– Sorozatomban az összeválogatott archív propagandafilmek, reklámok eredetileg azt akarták érzékeltetni, hogy a szocializmus a létező világok legeslegjobbika. De ezek a filmek ma már komikusan hatnak, leleplezik önmagukat. Nem szokott az a vád érni, hogy visszasírom a kommunista időket.
– Életművét áttekintve feltűnő, hogy mennyire vonzódik a múlthoz. A Német Birodalmi Iskoláról, a Gorkij Iskoláról és az Eötvös Kollégiumról szóló filmjei megdöbbentő erejűek. Ráadásul mindegyik szolgál meglepetéssel. A diktatórikus birodalmak perifériájára kihelyezett iskolákról kiderül: sokkal liberálisabbak és toleránsabbak voltak, mint a német, szovjet vagy akár magyar iskolák. A Damjanich utcai német iskolában ’44-ben előrehozott érettségit tartottak a zsidó gyerekeknek, hogy be tudják fejezni az iskolát. A Gorkij Iskoláról is bebizonyosodik, hogy nem volt a kommunista párt janicsárképzője, hiszen kitermelte saját ellenzékét. Maguk a diákok: Zorán, Halász Péter, Schiffer Pál, Kende János, Kis János, Komoróczy Géza vallanak erről.
– Történelmi filmjeimhez mindig olyan témát keresek, ahol meglelem a cseppben a tengert. Az Eötvös Kollégium történetében is benne van kicsiben, mi zajlott Magyarországon a negyvenes évek végén: hogyan vette át a kicsi, de erőszakos kommunista párt a hatalmat a többi politikai erő megsemmisítésével. Ráadásul sokszor fedezek fel olyan témát, amelynek esetében úgy érzem, ha én nem forgatok belőle filmet, ezek a történetek eltűnnek, mert rajtam kívül senki sem örökíti meg őket. Ilyen a Hamvazószerda című filmem is: nyolcvanéves embereket kértem arra, meséljék el, hogyan zajlott, amikor ’44–45-ben a nyilasok és a németek kitelepítették az egész budapesti Műegyetemet Drezdába, hogy majd a háború után a fiatal mérnökök újjáépíthessék a lebombázott városokat. Az egyetemisták szemtanúi voltak Drezda pusztulásának, majd egy bajor faluban vészelték át a háború utolsó hónapjait, hogy aztán amerikai fogság után hazatérjenek. Ha nem készítek velük filmet, talán sosem tudjuk meg a pontos történetet, hiszen ezeket az embereket megbélyegezték, nem nagyon beszéltek erről nyilvánosság előtt.
– Filmjei általában szembemennek a sztereotípiákkal. A Hamvazószerdában megható, ahogy a magyar diákok némi élelemért kisegítik a férfi nélkül maradt német falut: megjavítják a rádiót, villanyt szerelnek, felépítik a lerombolt hidat. Még szerelem is szövődik a világégés alatt.
– Soha nem feketék vagy fehérek a dolgok. Nem érzem magam döntőbírónak, hogy megmondjam, kik voltak a jók, és kik a rosszak. Emberi sorsokat mutatok be, azt, hogy ki mennyire próbált és tudott tisztességes maradni bizonyos helyzetekben.
– Min dolgozik most?
– Két év szünet után sikerült újra pályázati támogatást nyernem, úgyhogy folytatom a retrosorozatot, valamint szívesen készítenék portréfilmet a 92 éves Pataki Ferenc fejszámolóművészről. Addig is egy Gianni Rodari-mesesorozatot fordítok a Móra Kiadó megbízásából.