Vak ügetését hallani

A ma két éve megalakult második Orbán-kormány alatt hosszú ideig leginkább a demokráciáról és a gazdaságról szólt a vita. Aztán előbb csak óvatosan, majd egyre erősebben jött a korrupciós tematika, a napokban pedig megjelent a sajátos kultúrharc. Meglepetés persze nincs: nagyjából ezzel a választékkal dolgozott minden eddigi kormányzati ciklus. A múltról szóló, szimbólumok körül forgó vita most valahogy mégis szokatlanul értelmetlennek tűnik. Pedig nem feltétlenül az.

„(…) nagyon is tudjuk, mikor és miért szoktak a köz alakítói ráfordulni a múltra. Mintha a jelenről és a jövőről kevesebb lenne a mondanivaló. És akkor jön a belekapaszkodás régi, szimbolikus ügyekbe és személyiségekbe, amíg el nem kopnak újra” – írja cikkében Rajcsányi Gellért. Okos a gondolat – ahogy az egész cikk is –, de ennél talán többről van szó: a magyar politikának nem csupán helykitöltő céllal van szüksége ezekre a vitákra. S nem is csak arról van szó, hogy a politikusok vonzódnak az ilyen témákhoz, mert – ahogy ezt Vadai Ágnes és Navracsics Tibor mai parlamenti összecsapásából is láthattuk – olyan élményt kapnak általa, ami más vitákból teljesen hiányzik: a bátor megmondás, a kiállás, az identitás megtalálásának élményét, mindkét oldalon. Túl azonban a személyes kellemes érzésen, ezek a viták politikai haszonnal is bírnak: egy olyan időszakban, amikor a pártok szakpolitikai programja finoman szólva is változó, amikor a jövőre vonatkozó célok és a sorvezetőnek használt elvek gyakran cserélődnek, a múlt és a hozzá való viszony lehet szinte az egyetlen olyan terület, amely stabil tartópillére lehet egy-egy politikai tábornak. A sokak szerint már értelmét vesztett, de politikai iránytűként mégis elég jól funkcionáló jobb- és baloldaliság igazán itt lehet vízválasztó - és egyben az egyes táborokat összetartó. A reformokhoz, az adórendszerhez, az oktatáspolitikához, a Kínához stb. való viszony olyan változékony (és instrumentális), hogy ezekre botorság lenne építeni: ha a politikai pozíció/érdek változtatást kíván, a szavazótábornak „megtanított” elvek akadályoznák a rugalmas elszakadást. Így aztán marad a múlt, maradnak a napi politikai érdekekre hatással nem lévő régi ügyek és személyiségek, ezekből könnyen lehet és politikai racionalitás alapján talán érdemes is szimbólumokat építeni.

Mindez persze nem magyarázza meg, hogy miért éppen Horthyról vagy Nyirőről szól a vita és nem másokról: például más jobboldali elő- és példaképekről. Hogy az intézményesült, polgári jobboldal Márai és Wass után miért Nyirőt emeli most piedesztálra – ahogy Rajcsányi fogalmaz. Talán erre is van magyarázat. Egyrészt ezek az életművek tökéletesen alkalmasak arra, hogy mindkét tábor legelkötelezettebb magja megtalálja benne azokat a szimbólumokat, amelyek neki a legfontosabbak: akár pozitív, akár negatív értelemben. Márai erre a szerepre biztosan alkalmatlan volt, Nyirő életműve azonban sokkal emblematikusabb és ezerszer megosztóbb. Másrészt, és most ezt tartom igazán érdekesnek, az újabb nevek felbukkanásakor nem megkerülhető a Jobbik szerepe és hatása. Sokan azt gondolták – a választások idején még én is ide tartoztam -, hogy a Fidesz a Jobbik parlamentbe kerülése miatt szabadabb kezet kap, könnyebben töltheti be azt a középet is elfoglaló, a kormányképességet kisajátító szerepet, amiről a „centrális erőtér” teóriája szólt. Ez az elképzelés azonban nem vált be: a Jobbik nem elengedi, hanem inkább mágnesként húzza magával a Fideszt. Teljesítmény- és bizonyításkényszerbe viszi azáltal, hogy a Fidesznek minden döntésénél számba kell vennie, hogy vajon nem ad-e magas labdát a tőle jobbra álló pártnak. A Fidesz láthatóan tudja ezt: taktikai győzelmek sorát aratja a Jobbik felett, elveszi a témáit, átveszi a megfogalmazásait, azaz – ahogy az elégedett elemzők mondani szokták - kifogja a szelet a vitorlájából. Miközben azonban mindig nyer, mert nem engedi, hogy riválisa „hitelesebb” jobboldali legyen nála, és ezáltal tényleg egyre szűkebbre szabja a Jobbik játékterét, valójában távolabbra kerül az eredeti céljától. A nagy terv, a domináns politikai erő stratégiája egyre több sebből vérzik, mert ez a pálya így valóban inkább csigaháznak, semmint gyűjtőpárti útvonalnak látszik.