Utolsó dobás

- A rendszerváltás újságíró fenegyerekének tartották. Nem véletlen, hogy ’89–90-ben is mindig jókor volt jó helyen.

– Szerintem pedig sosem voltam „nagy kavaró”, bennfentes, „összeesküvő”, ahogy utólag feltételezik. Akkoriban úgy fogtam fel a sajtómunkás szerepét, mint aki célszerszámot használ. „Rendszert akartam váltani”, csak ezzel foglalkoztam, és csak ez érdekelt. És erre használtam a sajtót.

– Ahogy láthatjuk, kitűnően sikerült...

– Annyira, hogy húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tudomásul vegyem: százados beidegződéseinket, autoriter, kelet-európai vonzalmainkat nem vethetjük le, mint kígyó a bőrét.

– Akkor csakis a történelem a felelős.

– És benne mi, a komplett magyar értelmiség.

– Amely tétován hallgat? Még mentsége is akad: húsz éve megtette a magáét. Érdemei vannak.

– Őszintén szólva nem kedvelem a „partizánromantikát”. Hidegen hagynak, sőt egyenesen untatnak az elcsépelt történetek. Különösebben az se dob fel, ha a nevemet a Dunagate-ügyhöz társítják. Mintha már nem is élnék, csak a rendszerváltás relikviája lennék.

– Ez túlzás. De hát szabad a pálya. Foglalkozhatna a családdal, a magánélettel, a pénzzel, a szakmával, mint minden rendes ember. Ehelyett egyre aktívabban politizál.

– Igen, mert sokan gondolkodnak úgy, hogy harcukat megharcolták, jöjjenek most már az újak, a friss arcok, a romlatlanok. Tévedés. Egyrészt a fiatalok legyintenek a politikára, másrészt magam sem gondolom, hogy a múltban szerzett kérdőjeles érdemek bárkit felmentenének bármi alól.

– Akkor beszéljünk inkább a jövőről, és ami annál is fontosabb, a jelenről. Beleolvastam netes közleményeibe, ahol a legtöbb beszólás a remélt ellenzéki szövetséggel és október 23-ával foglalkozik, olyan erőteljes stílusban, ami öntől enyhén szólva szokatlan. „A pocakos hajóskapitány, alias Nagy Megvezető, alias fél-ázsiai pávatáncos, alias mustármagból kikelt turultojás... röhög a markába! Mert mi is lesz 23-án? Az, amit [ez] a jogállami fasiszta berendezkedés áhít... Schifferi magasságban szárnyal a széthúzás, a jóindulatú butaság.” Önt is megvezette húsz éve a Nagy Megvezető.

– Ismertem őt, de úgy látszik, nem elég jól. A mai figura, az a torzó, akit Orbán Viktornak hívnak, köszönő viszonyban sincs húsz év előtti önmagával. Igaz, a tekintélyhez Orbán már akkor is vonzódott, miközben a politikai kreativitás, az éleslátás, a szervezőkészség, a kifogyhatatlan energia is sajátja volt. Véletlenül sem mondanám, hogy a rendszerváltás idején ne lett volna progresszív alak. Fokozatosan rohadtak el a dolgok. Éppúgy szerepet játszhat ebben a vénülés, mint a hatalom által provokált morális leépülés. Az alapító törzsgárdisták mára azzal azonosultak, amit az induláskor a legélesebben megtagadtak. Nemzeti kádáristák lettek. Nemzetiek és szocialisták, miközben a Nyugatra sandítva gondosan ügyelnek arra, hogy jogi instrumentumokkal is bőségesen felövezzék a kiépülő totális berendezkedést. De Orbánnak már ’90-ben voltak érdekes gondolatfoszlányai. Kifejezetten meglepett egy belső használatra szánt megjegyzése. „Annyi szabadságunk lesz, amennyi hatalmat szerzünk.” Azonnal le is léptem.

– De ez a múlt. Ön mondta, most a jövő számít. A jövő pedig talán október 23-át jelenti. Mit vár az ellenzék rendezvényeitől?

– Annyit tudok, hogy nem maradok otthon. És mivel nem lehetek egyszerre, egy időben több helyen, „vándorolni” fogok. Először kimegyek a Szolidaritás bulijára, majd részt veszek a Milla-rendezvényen is. És ha olyan dolgok hangoznak el ott, mint a korábban megszokott finnyáskodó, bugyuta szövegek, lehet, hogy fütyülni fogok. Mert hiába lesz ott szónokként, fő attrakcióként Bajnai, ha makacsul a régi nótát fújják. Nem túl nagy a kabát erre a jó szándékú, amatőr társaságra?

– Pedig létezik vérprofizmus is. A központi akaratnak alárendelt, precízen összeszervezett, centrális hatalmi térbe kényszerített „nemzeti főerő” vonulása.

– Mondtam én, hogy az legyen a példa? Ki vár többet, mint egy kis jóindulatot, a kölcsönös elfogadás, a győzni akarás minimumát? Valamiféle szándékbejelentést, ha már a reménybeli miniszterelnök-jelölt (mondhatom így, ugye?) is megszólal. Annál is inkább, mivel a kérdés nem úgy pontos, hogy mi lesz 23-án, hanem hogy mi lesz azután. Mi lesz mondjuk 2014-ben? Lesz-e bármiféle választás?

– El tudja képzelni a mai Európában, hogy egy uniós országban ne tartsanak választásokat?

– Én már bármit el tudok képzelni. Az is benne van a kalapban, hogy éhséglázadások, etnikai villongások törnek ki, s a kettő együtt alkalom arra, hogy valamiféle rendkívüli állapotot hirdessenek ki, konszolidációs céllal, meghosszabbítva az Országgyűlés mandátumát. És mindez akár úgy is hangszerelhető, hogy az unióban meg se nyikkanjanak.

– Kötve hiszem. Ez súrolja az összeesküvés-elméletek határát.

– Nincsenek illúzióim. Az uniónak jól felfogott érdekei vannak, de nem vagyok olyan biztos abban, hogy maradt bennük elég erő, kreativitás, eltökéltség ahhoz, hogy saját bajaik mellett még velünk is foglalkozzanak.

– A szabad választások lehetőségével nem is számol?

– Dehogynem. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a mostani, regisztrációs istencsapásával súlyosbított „megerősítő szavazást” végső soron megrendezik. És ha már megtartják, ezt a silány teljesítményt nyújtó kormányt akadályokkal nehezített pályán is meg lehet előzni. Mellesleg az előzetes regisztráció intézménye, a végletekig fokozott leszorítottság fordított hatást vált ki. Ez az a mozzanat, amely racionális megfontolásból valósággal kikényszeríti az ellenzéki együttműködést. A kérdés csak az, hogy azt a másfél milliós, politikailag neutrális tömeget, amely szívesen leszavazná Orbánt, de regisztrálni sajnos lusta, mivel lehet az urnák elé cipelni.

– Valóban komoly kérdés. Annyira, hogy megoldhatatlan.

– Csak egyetlen szövetségesünk lehet. Az orbáni katasztrófakormány, amely szinte erre van kitalálva. Mert sokan ma azt hiszik, hogy ennél már nincs is lejjebb. Tévedés. Ennél is van, sőt lesz is lejjebb. Ezért kell egy válságkezelő hajlamú, konszolidált, programalkotó típusú miniszterelnök, aki 2014-ben eltakarítja a romokat.

– A körülírásból sejtem is, kire gondol. Ne kerülgessük, mondja ki.

– Nálam őt Bajnainak hívják. Nem azért, mintha annyira kiváló lenne, de egyszerűen nincs más ötletünk. Olyan jelöltre várunk, aki a közjogi restauráció programját összefésüli a szociális konszolidáció lépéseivel. Aki leveri a bilincseket a demokratikus intézményekről. Aki újra megnyitja a nyilvánosság csatornáit.

– A reménybeli jelöltnek valamiféle tömeghatással, ha úgy tetszik, karizmával is rendelkeznie kellene. Ez az, amit nem látok.

– Nem erőltetném ezt a karizmadolgot. Nálam a legutolsó a sorban, hogy egy miniszterelnök karizmatikus személyiség legyen. Látnok, sámán és csodadoktor akadt egy halom a rendszerváltás óta. Mire mentünk velük?

– Mennyire lesz stabil egy ilyen kényszer-koalíció, amelynek egyetlen kötőeleme az Orbán-ellenesség?

– Ez az igazi kérdés. Hogy egy ad hoc pártösszetétel alkalmas-e arra, hogy megoldja az elképesztően súlyos feladatokat, és Magyarországot növekedési pályára állítsa.

– Erre mondhatjuk újra, hogy „csekélység”.

– De az egyetlen lehetőség. 2014-ben a magyar demokrácia „kap még egy esélyt”. Van még egy utolsó dobásunk, kitöltetlen bizalmi csekkünk, amelyet 2014-ben be kell váltani. Ha azt a maradék tőkét veszni hagyjuk, az európai Magyarország ügye elbukott.