Úri muri

Van Debrecenben, a Péterfia utcában egy Óbester Hotel nevű műintézet. Abban egy táblakép. A tulajdonos, Boros úr helyi érdekű mágnás, amikor a művésztől megrendelte, meglepetésnek szánta. Az lett. A szereplők alaposan meghökkentek, mint Móricz Ebéd című novellájának úri hősei az „ősmagyarokat” ábrázoló kazettás mennyezet alatt állva. Debrecen mai „aranykorszakának” kulcsfigurái szerepelnek a pannón: a huszárkapitány, a feleség, az ivócimbora, a nagy kártyás, a vagyonigazgató, az osztályvezető. A főalak pedig maga „az óbester”, Kósa polgármester huszárhacukában.

– A Lajosnak nem igazán tetszett – mondják somolyogva a helyiek. – Az avatásra a főembereit küldte. Érezte, hogy ez vér ciki; az utolsó percben állítólag módosíttatott a festményen valamit.

Úgy látszik, mégsem mindegy, az ember miként marad meg az utókor emlékezetében. Mítoszára a nagy polgármester kicsinyesen ügyel. Problematikus ügyekben már a sajtónak sem nyilatkozik. Az RTL Klub riporterét elhajtja, ha úgy tartja úri kedve, a képből is kilép. „Ezt nekem szabad. Ön azt kérdez, amit akar, én meg arra válaszolok, amire én akarok” – foglalja össze kommunikációs stratégiájának kvintesszenciáját.

Akik Kósát korai korszakából ismerik, nem említik pökhendi, ellentmondást nem tűrő macsó stílusát. Bohém, laza fickóként írják le, aki savanykás humorral fogadja az élet hullámveréseit, habár a nyelve már akkoriban is fel volt vágva. Úgy látszik, ami elmegy a Kossuth Lajos Tudományegyetem gyakorló gimnáziumának diákjától, a jóravaló pedagóguscsalád fiától, a szombathelyi kiskatonától, a Rajk szakkollégium lakójától, másképp veszi ki magát húsz év múlva „a legnagyobb magyar falu”, a „kálvinista Róma” mindenható urától.

Politikai óvodáskorát Kósa a háromoldalú kerekasztal jelentéktelennek számító gazdasági albizottságának tagjaként élte meg. Komoly nyomot nem hagyott. Szép, hogy beengedték. A gazdaság akkor keveseket érdekelt, a döntő tárgyalások a közjogi albizottságban folytak. 1990-ben országos listán jutott a parlamentbe, az ősfideszes frakcióban pártjának második vonalához tartozott. (Összehasonlításképp: az „érett Kósa” polgármesteri újraválasztásait hatvan-hetven százalék közötti eredménnyel teljesíti.)

1996-ban, amikor városában hosszú évek után újra megjelent, még erősen tapadt rá a „renegát, elhajló fodorista” bélyeg. Pártjának 1991-es soproni frakcióülésén, ahol a botrányok kirobbantak, a későbbi kilépők szerint maga Kósa vádolta „sztálinista módszerekkel” Orbánt, ami – sejtve Kövér „kockás spirálfüzetének” titkait – szerintünk fölírattatott. A fodorista állásponttól a fiatal Kósa még idejében elhátrált, s megtanulta: bázis, regionális háttértámogatás nélkül helyzete nem lehet stabil. Habár ’96-ig színét sem látták Debrecenben, váratlanul nekilátott, hogy beássa magát szülővárosában, ami fideszes körökben máig bevált menekülési útvonal.

Az egykori gimnáziumi osztálytárs, Porcsin Zsolt, a szinte egyetlen helyi ellenzéki portál, a Vagy.hu szerkesztője szerint ez az elmélet túlságosan bonyolult.

– Orbán egyszerűen „hazaküldte” Lajost, hogy szerezze meg Debrecent, s kellő időben segíteni fog.

És Lajos elindult. De mindez kevés lett volna, ha Kósa nem érti a helyi mentalitást, a frusztrált vidéki kispolgár kitörési vágyát, amit Orbán olyan pompásan ért, s amire ma is rájátszik a Fidesz.
Kósa is beszéli a debreceniek nyelvét. Porcsin kolléga helyesbít:

– Azoknak a vállalkozói kaszthoz tartozó debrecenieknek a nyelvét beszéli Kósa, akik a hozzá és köreihez hasonló életszervezési eszményt követik. A „megoldjuk, kéz kezet mos, kitaktikázzuk, jut is, marad is” gyakorlatot.

A többi politikusi rutinfeladat. Ígérj valami látványosat és jó nagyot (lehetőleg betonból), s abból valamit teljesíts. Kósa mindegyik ciklusában jelentős középületekkel (főleg sportcélú létesítményekkel, élményfürdővel, konferencia-központtal) ajándékozta meg Debrecent. A látható, tapintható fejlődés lenyűgözte a város lakóit. Munkahely persze kevesebb lett, mint ahány általában megszűnt, az infrastrukturális fejlődés valójában megrekedt, a városban ma is feltűnően sok az összegányolt, ócska út, de a Loki-stadiont bírálni Debrecenben istenkáromlással ér fel.

A polgármester tizenhat éven át két aranyszabályt követett. Az egyik az egységes vagyonkezelés elve, amely 2000 elején valósult meg, amikor a város cégeit közös holdingba telepítették. Az óriáscégbe minden beletartozik, ami számít Debrecenben. A kulcsfontosságúnak tekintett ingatlankezeléstől (Cívis Ház Rt.) a vízműig, a távhőig, a gyógyfürdőig, a médiáig vagy a tömegközlekedésig. Ez egyrészt jóval egyszerűbbé, másrészt üdvösen áttekinthetetlenné teszi a döntési mechanizmusokat, elidegenítve őket a közgyűlés kontrolljától. Nehéz nem észrevenni a párhuzamokat Orbán államosítási, holdingosítási mániája és a kósai módszerek között. A polgármester „áldozatot” is hozott, korlátozott vagyonkezelői szerephez, beleszóláshoz juttatva az ellenzék kezes tagjait. Porcsin Zsolt itt jegyzi meg: a tizenhat éves Kósa-uralom az ellenzéket morálisan lenullázta. Ma is csak zuhan a semmibe.

A másik törvény, amelyet Kósa és belső köre vaskövetkezetességgel betartott: lényeges üzleti megbízást csak helyi erők kaphatnak. A megyei vállalkozói réteget így kötötte magához a hála és a függőség láncára fűzve.

Kósa a Fidesz debreceni primátusát nem is magára a pártra alapozta. 2002 után Debrecenben nem emelhették fel hangjukat holmi polgári körös radikálisok. Kósa keményen beléjük fojtotta a szót. Nem a Fidesz volt az a bázis, amelyik Lajos erejét jelentette, hanem a személyes nexusok rendszere. Gimnáziumi évfolyamtársak, ügyvédek, egyetemi oktatók, régi haverok, akik akkor már feltörtek, rendelkeztek némi gazdasági háttérrel.

Debrecen ma valóban a látványberuházások városa. Az első stáció az extra rondának tartott szocialista „művház”, a Kölcsey lebontása volt. Helyén egyszerre három létesítmény épült. A Lycium Hotel szálloda és étterem, a Kölcsey Konferencia-központ és a ma is viták kereszttüzében álló MODEM Galéria. Az utóbbit irodaháznak szánták, de olyan nagy volt a piaci telítettség, hogy ettől elálltak. Maga a kultúra Kósáékat nem izgatta, ma is hidegen hagyja.

Kósa induló korszakában, amikor a Kossuth tér csinosítása zajlott, egyértelmű volt az orbáni pénzügyi infúzió. Később, amikor a Fidesz azzal vádolta Gyurcsányékat, hogy ellenzéki városokat fojtogatnak, rá lehetett mutatni az épülő-szépülő Debrecenre. És a cívisek valóban gyarapodtak, de így is panaszkodtak. 2010 után pedig ismét eljött a szüret ideje.

Kósa mindig nagy pénzben játszott. A Népszabadság közlése szerint tizenhat év alatt százmilliárdra (!) tehető az összeg, amelyet a polgármester által kezdeményezett beruházásokra fordítottak. Csak a városi közlekedés fejlesztésére harmincmilliárdot költött. Elkészült a Főnix csarnok, az uszoda, a piac, a jégcsarnok (mint a helyiek mondogatják: hála a Kósa-lányok sportszeretetének), s most, a hajrában zajlik a Nagyerdő végső átalakítása. A csúcs azonban a 2-es villamos, amelynek nyomvonaláról heves viták dúlnak. Hosszú szakaszon az 1-essel tökéletesen párhuzamosan halad. De legalább halad. Kósa legfőbb erénye a debreceniek szemében az elpusztíthatatlan tettrekészség.

Életművének koronája a pompás Loki-stadion, rajongott klubjának tíz év alatt szerzett hét bajnoki címével együtt. A polgármester még az első diadal után ígérte, új pályát szervíroz a népnek. Először úgy gondolták, a magyar–horvát közös rendezésű Eb hajóján eveznek révbe. A végén a polgármestert kellemetlen vegzatúrák érték, obszcén szurkolói modorban. A dolog akkor kezdett biztossá válni, amikor nem sokkal a kormányváltás előtt maga Orbán ígérte meg az új arénát a Puskás Stadion zöld gyepén, élő egyenesben.

De ahogy a város épült, úgy kezdett az évtized közepén az adósságállomány meglódulni – közelítve a harmincmilliárdot. Mivel a polgármester Orbán belső köreihez tartozik, nyilván tudott arról, hogy Debrecen sarát (más városokéval együtt) átvállalja az állam. Debrecen tehát tudatosan gyarapodott az ország kontójára. De most jön a feketeleves. Az állami pénzből összetalicskázott látványberuházások, a nagyzási hóbort szomorú emlékművei nemcsak legyezgetik a debreceniek hiúságát, de a pénzt is zabálják.

Talmi gőgre épített a Lajos – állítják helyi értelmiségiek. Mit számít, hogy a Főnix üresen tátong, a Lycium pang, a Kölcseyben elvétve tartanak rendezvényeket? A Loki-stadion nyereségessé – legalább nullszaldóssá – tételén már két hónap után agyaltak az illetékesek. Készülnek gyermeteg kalkulációk arról, mi lenne, ha a Debrecen minden évben a BL főtábláján menetelne, plusz évente idehoznának négy válogatott meccset, a valóság mégis az, hogy annyi (6-7000) nézővel számolhatnak, amennyi az Oláh Gábor utcába befért.

Meglehet hát, Kósa menekül. Roppant művének súlya alól lépne ki. Még beszáguldozza birodalmát, évnyitókat tart, pedagógusokat fenyeget, közkinccsé téve köznevelési elveit a jó gyerekekről, akik, „ha ütik őket, jól (még jobban) teljesítenek”.

Huszonöt év telt el Kósa indulása óta. Sokat változott ő is. Belső körökben gyakran mondogatja, nem éri be ennyivel. A politikában nagyobb – talán lázári? – tervei vannak. Kósa óbester nekivág Budapestnek. Debrecen polgármestere ugyanis makroközgazdásznak sem utolsó. A forintot már majdnem bedöntötte, ráadásul teljesen egyedül.