Újratanulni a politizálást

A civil társadalom ellen intézett könyörtelen kormányzati támadás világossá tette: tévednek azok, akik a Fidesz-kormány leváltását valamilyen politikán kívüli, civil ellenállásra építve képzelik el. E szereplők nem akarják és nem is tudják a Fidesz-kormányt megdönteni; ez a feladat a politikusokra vár. Ha a baloldal győzelmében érdekeltek – legyenek azok mai baloldali pártok vagy jövőbeni alakulatok – a siker esélyével kívánnak indulni a következő választásokon, újra meg kell tanulniuk politizálni.

Az elmúlt négy évben professzionális politizálást csak a jobboldalon, a Fidesz és a Jobbik háza táján láttunk. A baloldal ez idő alatt jobbára taktikázott és moralizált. Taktikázott, amikor pártközi egyeztetésekkel, párton belüli hatalomtechnikai manőverekkel és rutinszerű reakciókkal várta, hogy a Fidesz meggyengülése különösebb teljesítmény nélkül a „kormányváltókhoz” tereli a szavazókat. És moralizált, amikor vég nélküli vitákat folytatott arról, ki a demokrata és ki nem; mennyire autoriter a Fidesz rendszere, vagy éppen kinek mennyire és hogyan kell „megújulnia”. Valódi, a választókhoz is eljutó politizálás azonban nem folyt: emlékszünk komoly parlamenti csörtékre, nagy hatású beszédekre, az állampolgárokat megszólító, őket foglalkoztató kezdeményezésekre?

A politikai teljesítmény lényege a választók számára érthető, sőt őket lelkesítő vízió és program meghatározása, ehhez választói többség teremtése, szervezeti konstrukció e többség erejének becsatornázására, s végül folyamatos és következetes kommunikáció a fentiek mentén. E lépések mindegyike csak a baloldal szereplőinek kompetenciájától és elhivatottságától függ – a Jobbik média és erőforrások nélkül is képes volt ezeket végrehajtani.

Amikor a választások előtt a politikai víziót kérték számon a baloldalon, legtöbben az Orbán utáni időszak jellegének kifejtését hiányolták. Valójában a baloldalnak elég lenne, ha azt meg tudná határozni pontosan, mi a baj a Fidesz-kormánnyal – azon kívül, hogy „minden”. A demokrácia és a jogállamiság elleni támadás? A választók többségét ez – sajnos – hidegen hagyja. Az egyre növekvő szegénység és egyenlőtlenség? A gazdasági növekedés idén három százalék körül lesz; a rezsi tényleg csökkent, a devizahiteleseket hamarosan „megmentik”, a közmunkát sok résztvevő tényleg hasznosnak tartja. Európai elszigetelődés? Ez csak bizonyítja a kormány elkötelezettségét a „nemzeti érdek” mellett – hangzik az ellenérv.

A Fidesz érvei támadhatók, sőt gyakran álságosak – ám ettől még működnek. A baloldal evidenciának tartja, hogy az Orbán-kormány rosszul teljesít – és ezért nem veszi észre, hogy „kívülről”, a bizonytalan szavazók nézőpontjából nem érvel, hanem előzetes meggyőződését ismételgeti.

A Fidesz-kormány szinte mindennap hoz olyan döntéseket, amelyekkel szemben – okos érvekkel – baloldali narratívát lehetne építeni. Ám a választók maguktól nem fogják észrevenni, mi a baj a kormánnyal; politikai feladat ennek narratíváját megalkotni és elmondani. Nem egyszer, nem százszor, hanem sokkal, sokkal többször.

A baloldal az utóbbi években mintha maga sem tudta volna, kihez akar beszélni, így elsősorban törzsbázisánál, a baloldali médiumok olvasóinál és fogyasztóinál maradt. Bár többen – főképp az Együtt politikusai – beszéltek arról, hogy a választások megnyeréséhez új szavazók kellenek, e választókat csak mint „csalódottakat” vagy „bizonytalanokat” definiálták. A Republikon Intézet a választások előtt sok konferenciát rendezett a baloldal esélyeiről, stratégiájáról, de egyiken sem tűnt úgy, hogy e pártok vezetői tudnák, ki lesz az a két és félmillió ember, aki őket támogatja majd.

A választói koalíciók lényege, hogy eredendően nem azonos érdekeket valló embereket terel egy politikai közösségbe. Kevés közös van a budai középosztály és Bács-Kiskun megye kistelepüléseinek lakosai között, ám a Fidesz – évek alatt – egyetlen politikai közösséggé integrálta őket. A baloldalnak is volt ilyen választói koalíciója, amelynek alapját a nyugdíjasok, a kékgalléros városi munkások és az értelmiség alkotta. Egészen 2006-ig. Mint azonban Boros Tamás e cikksorozat egy korábbi részében írja, ez a koalíció már csak azért sem hozható vissza ebben a formában, mert túl sok demográfiai változás történt időközben.

Azonban számos olyan társadalmi csoport van, amely része lehet egy baloldali választói közösségnek. A fiatalok – jobboldali szimpátiáik dacára – a magyar átlagnál progresszívebb csoport, amelyben a baloldalnak komoly tartalékai lehetnek. A nyugdíjasok továbbra is nagyobb arányban szavaznak, és ők a Fidesz politikájának kárvallottjai. A 2014-es választások azt is megmutatták, hogy a nagyvárosokban – még a Fidesz által domináltakban is – arányaiban jobban szerepel a baloldal modernizációs, nyugatos üzeneteivel. A Jobbiktól pedig elhódíthatók a lét- és közbiztonság okán Vonáékhoz vándorolt kistelepülési szavazók.

Két dolog azonban biztos. Egyrészt a választásokat nem Budapesten kell megnyerni – ezért a baloldali politika sem állhat a budapesti véleményformáló elit kiszolgálásából. A baloldal első feladata ezt saját véleményformálóival elfogadtatni. Másrészt szavazók nem maguktól lesznek; a potenciális szavazó politikai üzenetek nélkül potenciális szavazó is marad. Egy, a fiatalok, a kékgallérosok és a vidéki leszakadók felé nyitó politika alapvetően más stratégiát kíván, mint az, ha a baloldal a „polgári középosztály” és a nyugdíjasok megszólításával akar választást nyerni. A baloldal feladata először saját maga számára meghatározni, hol tud és akar többséget teremteni – majd politikáját e szavazók várakozásaihoz (is) igazítva alakítani.

A kilencvenes években axiómának számított, hogy Magyarországon választást csak szövetséggel lehet nyerni – egészen addig, amíg a Fidesz be nem bizonyította az ellenkezőjét. Ugyanakkor nem szabad hagyni, hogy a Fidesz mostani modellje legyen az új axióma. A baloldal előtt álló szövetségi politikai kihívás nem megoldhatatlan, csak elmagyarázásra szorul. Az elmúlt évtizedekben a jobboldal – néha a baloldal nem szándékolt segítségével – a szövetséget sikeresen azonosította a politikai egyenlőséggel: az MSZP és az SZDSZ szövetségesek voltak, tehát az SZDSZ „kommunista”, az MSZP pedig „ultraliberális” lett. A baloldali politikusoknak ezt a képzetet kell lerombolni, és világossá tenni: a szövetség nem jelenti az identitás elvesztését. A baloldal mai három pártja elméletileg jól kiegészítheti egymást: a centrum felé nyitó, polgári, urbánus Együtt–PM; a Fideszt akár militánsan támadó DK, és az elsősorban szociális ügyekre koncentráló, vidéken a Jobbikkal versenyző, akár populista MSZP között adja magát az ideális munkamegosztás. De csak akkor, ha a szereplők elhiszik saját szólamaikat, és nem azt tekintik elsődlegesnek, hogy hármójuk közül ki a legerősebb.

Isaac Asimov Alapítvány-sorozatában mindig egy hatalmas válság kell ahhoz, hogy a szereplők számára egyértelművé váljon a kivezető út. Talán a baloldal választási veresége nyomán létrejövő válság ilyen lesz, és politikusai belátják: a Fidesz legyőzésének receptje egyszerű. A reménykedés, a „majd csak idejönnek a szavazók”, a rutinszerű taktikázás után újra el kell kezdeni politizálni: víziót és érveket adni a választóknak; azonosítani, létrehozni és megszólítani a Fidesszel szembeni társadalmi többséget. És nem elfogadni az ellenfél definícióját a szövetségről.