Újrakezdés

Az „ős-MDF” jobboldali párt volt?

– Semmiképpen. A magukat a népi írók szellemi örököseinek tartó lakiteleki alapítók a két világháború közötti népi írói mozgalom szellemi örökösei voltak, márpedig azt az irányzatot, amelyet Németh László, Illyés Gyula és Kodolányi János neve fémjelzett – s amelyet magam is az egyetlen folytatható hagyománynak tartok –, csak a „nemzeti bal” fogalmával lehet jellemezni.

Később – a politika önmozgása folytán – sok minden másképp alakult. De Antall a szót is aggályosan kerülte.

– Ritkán használta, mivel a politika jobb–baloldali felosztása eleve problematikus volt. A „nyelvi szükségállapot”, a pontos kifejezés hiánya mégis rákényszerítette a koalíciót a tradicionális, 18–19. századi szóhasználatra.

1990 után néhányan rájöttek: van itt még tartalék. Létezik fajvédő hagyomány, szélsőjobboldali nosztalgia.

– Erről csak annyit, hogy az a politikai képződmény, amely Csurka vezetésével 1992-ben megjelent, majd ’94-ben önálló pártként indult, a választásokon a két százalékot is alig haladta meg. Hozzá kell tennem: a Csurka-jelenséget sem tekintettem szélsőjobboldalinak.

Nem?

– „Jobbszéli”, marginális erő volt, ami az én értelmezésem szerint nem azonos a szélsőjobboldalisággal. Rasszista programmal – az alkotmánynak is köszönhetően – senki nem vehet részt a pártpolitikai küzdelmekben.

Nyilatkozóink közül többen jóvátehetetlen végzetnek tartják a jobboldal várható nagyarányú győzelmét. ’94-ben láthattunk hasonlót. Akkor az MDF várta az elkerülhetetlen vereséget.

– Az Orbán-jelenséggel kapcsolatos hisztérikus félelem azzal a rettegéssel azonos, ami ’92-ben a Csurka-dolgozat után jelent meg.

Az utóbbi a szavak embere volt. Orbán a tetteké.

– Számomra ez adja a reményt, hogy lezárhatunk egy szerencsétlen korszakot. A szocialisták szavazótábora is megtapasztalhatja majd, hogy a fordulat nyomán nem az igazi baloldali értékek tűnnek el, hanem egy sodródó, elvtelenül taktikázó, a korrupcióval szemben tehetetlenné vált pártvezérkar távozik. A Fidesz négyéves kormányzása nem igazolta a félelmeket. Halvány jelét sem láttuk annak, hogy Orbán a demokrácia felszámolására tört volna.

Ha jól emlékszem, a parlament jogkörét – amennyire csak erejéből tellett – korlátozta. Megváltozott volna?

– Azt vetik a szemére, hogy aki kéthetente ülésezteti a parlamentet, a demokrácia felszámolásán munkálkodik. Hol van megszabva, mikor ülésezzen a Ház? Ez szimpla technikai kérdés. Az pedig, hogy a pártját miként üzemelteti, milyen fegyelmet követel meg, a Fidesz „magánügye”, amíg a belső rend nem sért alkotmányos elveket.

Létezik másfajta félelem is. Egy erőteljes hangütésű, paramilitáris bázissal is rendelkező, akciózó csoport soha nem kapott tizenöt százalékot.

– Ez valóban jogos félelem. Ha gyökeresen más a helyzet, mint 1990-ben vagy ’98-ban, az a radikális jobboldal gyors előretörésének tulajdonítható.

Aminek mélyebb oka van.

– Több oka. Az egyik persze a távozó koalíció vétkes és elhibázott kormányzása. Ám ez csak másodlagos szempont. 1990 óta felnőtt egy nemzedék, amelynek a globális kapitalizmusról szinte kizárólag negatív tapasztalatai vannak.

Az új jobboldal erre érzett rá?

– A Fidesz bázisa kettős gyökerű. Rájuk szavaz a hazai kapitalizmusból kiábrándult idősebb nemzedék, s mögöttük áll a rendszerváltás utáni világot reménytelennek érző fiatal szavazók zöme.

A ’90 táján született nemzedék nemhogy a Fidesz, egyenesen a Jobbik követője.

– Ha már egy egyetemen beszélgetünk, el kell mondanom: a legerőteljesebb ambícióval bíró, legtehetségesebb diákok érzik magukat becsapottnak. Belecsöppentek ebbe az ésszerűtlen és kaotikus oktatási rendszerbe, amely a pedagógiai, didaktikai, tudománypolitikai szempontokat háttérbe szorítva a gazdasági racionalizmus elvei szerint működik.

Egy kiló egyetemista ennyi?

– A normatíva pedig annyi. A tömegképzésnek az állam is, az egyén is csak vesztese lehet. Nincs munka, és ha lenne, nincs megfelelő szaktudás. Az orbáni jobboldal ennek az elkeseredett, radikális szavazótábornak az érdekeit képviseli. Remélhetőleg radikálisan!

A legfeltűnőbb különbség a ’90-es jobboldal és a maiak között a dühödt Nyugat-ellenesség.

– Nem osztom a vélekedést a Nyugat-ellenesség erősödéséről. A magyar közvéleményben mindig volt bizalmatlanság az úgynevezett Nyugattal szemben.

És reménykedés.

– „Nyugat” – mint azonosítható kulturális, politikai eszmény – nem létezik. A Nyugat minta és vízió. Erről a mintakövetésről szól a magyar történelem ezer éve. De a Nyugat aktuális érdekei nem esnek mindig egybe nemzeti érdekeinkkel. A felgyorsult történeti folyamatban gyakran felismerni is nehéz a „nyugati” érdekeket.

Ön szerint mire számítottunk a rendszerváltozáskor?

– Robbanásszerű életszínvonal-növekedésre. Ha a magyar átalakulás gyors sikere érdeke lett volna az uniónak, tíz éve lenne eurónk. Ha az európai hatalmaknak fontos lett volna Magyarország sorsa, tizedakkora adósságunk lenne. Az Egyesült Államoknak és Európának vannak a térségünkhöz fűződő biztonságpolitikai érdekei. Abban azonban, hogy a magyar társadalom ne frusztrálódjon, ne váljék kezelhetetlenné a mélyszegénység, ne növekedjék a munkanélküliek száma, a Nyugat nem volt érdekelt.

Egyet-mást magunknak kellene elrendeznünk. Például a sorsunkat.

– Világos.

Ez nem a hagyományos panaszkultúra része?

– Nem. Ebből nem az következik, hogy sértődötten hátat fordítunk. De be kell látnunk: vannak olyan nemzetpolitikai érdekek, amelyeket a Nyugattal szemben is képviselnünk kell.

Több nyilatkozónk szerint a magyar jobboldal dilemmája, hogy „jobbközép régiója” összeolvad a „vadakkal”, a rasszistákkal. Ez teszi instabil képződménnyé.

– Ha valami bizarr szimbiózisban olvad össze a pusztító és önpusztító radikalizmusban, az a baloldal kétségbeesett tábora és a rasszista szélsőjobb. Nyilván lesznek látványos esetek, amikor együtt szavaz a parlamentben a jobbszél és jobbközép. Megtörténhet tehát, hogy konkrét ügyekben egybeesik a kétfajta logikával alátámasztott politikai program. De ez nem konspiráció. A jobbközép elemi érdeke a Jobbiktól való kemény elhatárolódás.

Minél többet beszélünk jobb- és baloldaliságról, egyre inkább úgy érzem, a posztmodern politikában mindez értelmezhetetlen. Kulturális utánérzések vannak, eltérő politikai nyelv létezhet. De a bal- vagy a jobboldaliság egyre kevésbé vezethető le elvekből, tettekből.

– Talán az eddig mondottakból egyértelmű, hogy amikor a Fidesz kapcsán „jobboldal”-ról beszélek, azt a pontatlan, ám mégis „uralkodó” nyelvhasználathoz való alkalmazkodásból teszem.

A jobboldali nyilatkozók szerint a Fideszen kívül nincs alternatíva. Csak ők tudják az országot a holtpontról kimozdítani.

– Megpróbálok pontosabban fogalmazni: az országot csak az a többség képes kihúzni a szakadékból, amelyik a Fidesz mögött áll.

Minden nyilatkozónak feltettük a kérdést: ez már a rendszerváltás vége?

– A végről nem beszélhetünk. Fordulópontról igen. Visszatérünk a kiindulóponthoz.