Túlélőállomás
Csak egy sztrájk volt. Megint. Valakik újra játszottak a vasutasokkal. Néhányan bedőltek, nem vették fel a munkát, de a többség dolgozott. Tudták, a politikai színezetű munkaharc nem róluk, nem a vasútról és a sínek menti kilátástalanságról szól. Se Pesten, se Albertirsán. PUNGOR ANDRÁS riportja.
Sztrájk van. Legalábbis reggel hatkor ezt mondták a Kossuthon. A vonatzakatolás mégis elhallatszik az albertirsai tanyára.
Őzike korán kelt, rosszul aludt. A vékony csontú, szemüveges fiú ma nem álmodott vonatokról. Nem állt meg mellette a svéd M61-es, nem hallotta a NOHAB nyikorgó kürtjét. Talán ezért volt olyan kibírhatatlan az éjszaka. Néha vezeti a vörös dízelmozdonyt, de ha felébred, tudja, hogy rossz szeme miatt ez csak álom marad.
Kávét főz az apjának. Reggelente mindig ő indítja dolgozni. Errefelé boldog, akinek van munkája. Nincsenek gyárak, üzem is alig, eltűntek a termelőszövetkezetek. Sokan feketén ügyeskednek, háztájiban termelik meg a napi betevőt.
Mint Kádár alatt
Akad, aki a főút mentén koszos bádogtető alatt árulja a zöldséget, más rozzant kocsiját állította az árokparthoz. Beborítja az autót a rakás eladásra szánt padlásholmi. Túlélni próbálják a kort, ahogy Kádár alatt is tették.
A tanyán ketten laknak. Őzike tizenhét éves, a ceglédi szakközépbe jár. Egészségügyis lesz, pedig szíve szerint masiniszta lenne. Szabó Rolandnak hívják, de kevesen szólítják igazi nevén. Édesanyja meghalt, villanyszerelő apja meg Bambi jelenti neki a családot.
Egy kútban találta a kis őzet. A fiú akkor is a sínek mellett csatangolt. Vigyázott, ne lépjen a sínfejre, mert arról könnyen lecsúszhat. Neki amúgy sem könnyű a járás: születése óta egyik lába néhány centivel rövidebb.
A mozdony füstje
Várta, hogy végre dübörögjön a vas. De csak az őz keserves sírása jött. Kihúzta a kútból, és azóta náluk lakik. Lucernával eteti, Bambinak szólítja. Miatta ő is új nevet kapott: Őzikének szólítják iskolatársai. Nem a legjobb becenév annak, akinek mindene a vasút: kívülről fújja a MÁV fékutasítását, bibliája az Indóház vasutaslap meg Moldova. Akit a mozdony füstje megcsapott.
Õzike felkapja a fejét, megint híreket mondanak: „akadozik a vonatközlekedés”, „Gaskó a megszorítások ellen hirdetett sztrájkot”.
A fiú annak idején egyetértett a mozdonyvezetők munkabeszüntetésével, amelyet a szárnyvonalak bezárása miatt tartottak, ám a mostanira legyint:
– Ez csak a politikáról szól.
Ő csak tudja. A vasúttal él. Érettséginap van, így délután kezdődik a tanítás. Lehet, hogy a sztrájk miatt nem ér be időben. Nem bánja, legalább nézelődik az irsai állomáson. Másnak az uniós pénzből végzett peronfelújításon kívül nincs ott látnivaló, de ő olvas a jelekből. Egyszer figyelmeztette a forgalmistát: hiányzik a vonat végéről a zárjelző tárcsa.
– Anélkül csonka a szerelvény!
Sokan szitkozódnak a peronon:
– Gaskó hol a ballagást, hol az érettségit akarja megzavarni. Miért nehezítik még a vasutasok is az életünket?
Péteritől Ceglédbercelig pironkodnak is a MÁV-osok: ők nem ezt akarták. Közülük néhányan sejtik, velük ugyanúgy játszanak.
A viakolorozó miskolci, ceglédi és még ki tudja, honnan jött munkások mellett prüszkölnek a vonatok. Az utasok közül egyedül Õzike tudja, ha a közelben zúg a pesti gyors, a piros sapkás forgalmista miért áll ki peckesen az árvácskás vasútállomás ajtajába.
A MÁV sem a régi
Pintér Sándor forgalmi szolgálattevő tekintetével simogatja harmincöt éves Rigáját. Ismerőse ki akarta dobni a rozsdás roncsot. A köpcös, tüsihajú Pintér kérte, adja neki, ő majd megbütyköli. Akad otthon alkatrész elég. Az asszony ukrán. Hazájában még kapható a motorhoz való.
És most itt áll a gyönyörű, helyrepofozott járgány az állomás előtt. Csak ötöt mutat a kilométerórája, mintha vadiúj lenne. A forgalmista reggel Dánszentmiklósról negyvennel repesztett munkába. Nem akarta túlhajtani a gépet.
Megigazítja piros sapkáját, és a vonatokat nézi: nem lóg-e valami a vagonokról, nincs-e baj az összekapcsolással.
– Felhívjuk a figyelmet, hogy a VDSZSZ sztrájkja miatt késnek a vonatok – darálja a hangosbeszélőbe.
Pedig Albertirsa nem sztrájkol. Nem szokott. A keleti vonalon nehezen találni munkabeszüntetőt. Csak a pestiek álltak le.
Pintér Sándor VDSZSZ-tag volt, de kilépett. Ha megkérdezik, miért, csak a fejét ingatja, ő nem akar politizálni. Huszonöt éve vasutas. Innen szeretne nyugdíjba menni. Rég esett, hogy a barátja ugratta:
– Ha tönkrement a térded a szobafestésben, miért nem mész vasutasnak?
Akkor még volt becsülete a szakmának. Kincstári az állás, biztos a megélhetés. Lassan araszolgatott a ranglétrán. Kezdetben a szakállas sorompót tekerte, aztán segédtiszt, majd forgalmista lett. És most itt ül a huzatos helyiségben, a falon ezer kijelző, előtte terepasztalnyi fényvonal.
A MÁV már nem a régi: folyamatosan csökken az utasok száma, bezárják a szárnyvonalakat. Inkább utat, autópályát építtet a kormány. Sínnek az aszfalt lett a konkurenciája. A vasútnak 220 milliárd kellene, hogy tarthassa a menetrendet, de a válság miatt várhatóan csak 160-at kap. Így nagy a felelősség, kicsi a fizetés.
– Ha leesik a malter a falról, a kőműves újra felhordja, de ha a vasutas nagy bajt csinál, akkor börtönbe viszik – tartja a MÁV-os mondás.
A másik irsai forgalmista, Cseh László tizenkétórázásért csupán százhúszezret visz haza. Anikó, az egyik pénztáros nyolcvanat. Pedig a lány „beugrósként” három állomáson is dolgozik.
Kell a bérkiegészítés. László szabadidejében teherautó-sofőr, Pintér Sándor káposztát savanyít, disznót vág. Vett egy traktort is, szánt bárkinek, ha megfizetik.
A kapcsolószekrény mellett a földön egérirtós dobozok. A falon muzeális váltókurbli. Mellé akasztották Pintér szalvétaképét is. A lakkozott, keretezett alkotáson mi más, vonat pöfög. Kapkodtak is a handmade szuvenírért a debreceni virágkarneválon. Ez is hozott valamicskét a konyhára.
Az állomáson azért nem keseregnek. Brigádpénzt szednek, a háromszázból futja a névnapi bulikra. Korábban a berceli tóhoz meg a pusztavacsi erdőkhöz jártak családostul. Marhapörköltet főztek, aztán jöhetett a bor meg a foci. Még karácsonyozni is együtt szoktak, van hozzá közös műfenyőjük. Azt mondják, nincs még egy ilyen összetartó állomás a környéken.
– Balkapcsolás kellene – zúg szinte percenként a géphang.
Aztán telefon:
– Vége a sztrájknak!
Idő előtt, ahogy lenni szokott. Délután hatig hirdette meg a Liga, délben lefújták. Indulhatnak a kimaradt szerelvények.
– Ott fenn mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti – morog egy munkás. – Túl kell élni!
Aztán sepri tovább a viakolor közé a homokot.
A forgalmistának csak egy félmondatra futja:
– Indul a diliház!
Végre befut Őzike vonata is. Minden a régi.
